2014. március 22., szombat

Szilágyi Domokos - Szerelem


Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban -
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése