Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint gyümölcsön a pír,
szád lágy íve boromban mámoros zamat.
Dobbanásoktól lüktető szív,
álmodó csend, ha torkomra forrnak a szavak.
A könyved leszek, amelyből olvasol,
sárguló lapjaimra vésett, gyűrött imád.
Befagyott tó tükrén eged, hol lángoló
szememtől megolvad minden jégszilánk.
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint tüdőmnek a levegő,
úgy láthatlak, ha felmetszem mellkasom.
Így leszel a belőle részegen ki-be lebegő
lélegzetem, ami megfagy a rideg vason.
Késő aszú-magányom vagy, érlelő derem,
szíjas szőlővenyigék lilás tüze.
Törött játékom, mert szétzúzta a félelem,
röpke életem, mely érted küzdene.
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint égnek az őszi est,
mikor a pillanat hideg lobbanás.
Pogány istennőm, ki őrjítő vágyat keres,
buja bűnöm, ha éhesen rámtalálsz.
És fekete mosolyom cserepes ajkamon,
a semmit csókoló édes gyűlölet.
Feledett ébredések hűvös hajnalokon,
halálom, a leszálló ólmos szürkület.
