Meghitt a csend, és a nyugalom,
szél se rezzen, árny se jár.
Csak a bamba nyáj legel napon,
aki őrzi, fák tövében áll.
Onnan néz szerte, s szét. Vágyva,
elmerengve életen.
A délibábos pusztaságban,
míg mesét sző a végtelen,
néha elhesseget egy legyet.
- Lassan elszaladsz te nyár! -
Gondol a felhőtlen ég fele.
Harangszó gördül, s meg - meg áll,
mintha ez lenne az élete.
Arra néz - most esküszik -
hol sejti, (s könnyes lesz szeme)
égi hang a menyegzőt üti.
Forró lesz a perc, mintha zengne,
morajlana a távol.
Ezer szempár (jaj) tekintete,
(de csak levél hull a fáról)
S az ifjú pár boldog, kacag.
A csorda tapsol, topog.
Szívéből szerelmes dal fakad,
szirmot bont, vörösen kopog.
