Téli magányba
burkolózva
tejfehérben csukja
szemeit a föld.
Kabátokat ölt
a ránctalan hideg.
Merészen,
gondolatokat lát a barkázó ág.
Érzem a szíved.
Szerelem és tavasz,
forrás és illat
bánat és öröm
egyaránt megcsap.
De a fehér köd még az arcomba vág.
