Csukott könyvből
széthulló lapok,
s, a könyvjelzőnél
újra és újra elakadok: ez
megint egy rólad szóló gondolat,
a mai első,
az örökké ismétlődő.
Szeretlek.
Ez az egyetlen szó
az első mondat.
Még mindig csak
itt tartok.
Nyitogatom, csukogatom,
így telik el a nap,
mint nappali éjszaka:
nappal-is-rólad-álmodó.
Az első korty kávéba
belesivít az induló troli,
hangtalan puffanással
lehull egy pipacs piros
szirma,
aztán lehull a csönd pirosa,
és csönd újra.
Így borul rám a délután
az asztalon
még mindig csukott
a könyv,
s lap-napjaim
álomvilágában,
szép
hasonlatot találok ki, és
kezemmel kapálódzom
egy metaforába,
hogy segíts ki a
valóság túlsó, tilos partjára.
A könyvjelzőm csak vándorol
mindig csak egy lappal tovább
érzékelteti a múló időt
a történet haladását.
Pedig nem!
Minden csak áll.
Az idő,
a tér és a teret kitöltendő
mozgás;
hiányzol
mondom:
hi-ány-zol.
Talán érted,
amit mondok.
Ha mégis igen,
majd megjössz,
kiszállsz a kocsiból,
napszemüveg lesz rajtad,
kezedben ölelés.
Este pedig kinyitod
a könyved
és betűről betűre
végigolvasol.
Nem is érdekes,
csak egy unalmas regény,
becsukhatod, mert:
szeretlek
lesz az utolsó mondat is.
