Az egy meg az egy végösszege, maga lehet a végtelenség...
Általában az egyik ember lehúzza magához a másikat.
Az egyik szeretne léggömbként felszállni,
a másik csupán holt súly rajta.
Két ember, egy férfi meg egy nő, ha igazi lélektársak,
egy megadott létidőben találkozva
képesek együtt felszállni léggömb-párban.
Miről ismerjük fel a lélektársunkat?
Amikor megismerkedünk, azonnal nagyon jó barátok leszünk.
Olyan embert kell keresnünk,
akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna,
de egyre jobb lesz,
aki iránt a bizalmunk erősödik a megpróbáltatások után.
Mellette rájövünk,
milyen mély meghittség és mennyi öröm létezik számunkra.
Az a lélektársunk, akinél a zár,
amelybe a mi kulcsaink illeszkednek;
az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják.
Ha eléggé biztonságba érezzük magunkat ahhoz,
hogy megnyíljunk, igaz énünk előbújhat,
és valóban teljesen önmagunk lehetünk.
Azt szeretheti bennünk a másik, akik vagyunk,
nem pedig akiknek látszani szeretnénk.
Mellette nem számít, bármi is történik körülöttünk,
mi ketten biztonságban vagyunk saját kis világunkban.
Az a lélektársunk,
aki osztozik a legtitkosabb törekvéseinkben.
A lélektársunk mellett az életünk életre kel.
Hasonlóságnál sokkal fontosabb a kíváncsiság.
Ha nem vagyunk egyformák,
akkor megvan az a csodás lehetőségünk,
hogy bevezetjük a másikat a saját világunkba,
hogy beavatjuk mindabba, amit szeretünk,
amiért lelkesedünk.
Életünk végéig folytathatjuk az együttes felfedezéseket.
Utálatos az a házasság, amely elszürkíti az embert,
amelyik képmutatóvá teszi,
vagy ketrecbe kényszeríti az embert, amely korlátokat jelent.
Létezik olyan, amelyben mindkét ember még szabadabbá válik,
mint amilyenek egymagukba lehetnének.
A rohanó cselekvés az, ami semmit sem jelent.
A lényeg az, mi zajlik kettőnk között.
A körülöttünk lévő dolgok - tárgyak, a hely, ahol élünk,
életünk eseményei:
csupán üres díszlet.
Egyetlen dolog számít, amikor földi életutunk végére érünk:
hogyan szerettünk, jól csináltuk-e - milyen volt az a szerelem,
amely belőlünk fakadt.
