Éjjel, mikor a szerelem ingája
mindig és soha közt inog,
szavad a szív holdjainak ütődik,
és viharkék szemed
az eget a földnek adja.
A távol, álomtól feketéllő
ligetből meglegyint az elillant,
s kísért az elszalasztott, mint a jövő nagy árnyai.
Ami süllyed-emelkedik,
a legbelül eltemetetté:
vakon, mint a mi pillantásunk,
szájon csókolja az időt.
