Szeitz János - A kezed

A kezed, a te kezed
A szemed, a te szemed
A szíved, a te szíved
Hasonlítani máshoz:
Szépet a széphez felesleges.
Számomra így tökéletes.

Így él bennem, és vetíti
Lehunyt szemem selymére így:
A kezed, mint a kezed,
A szemed, mint a szemed,
Szíved, mint a te szíved,
Éltetőn ő lüktet véremben.

Dsida Jenő - Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hús, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó,
s megromlott, mint a méz.

Pákolitz István - Nem múlik el a szerelem

Nem múlik el a szerelem
Csak fegyelmezett lesz.
Szavak nélkül is mindent tudó
Pillantásból is értő
Messzeségből is megérző
A lélekrezdülést is fölfogó
Bizonyosság.

Nem múlik el a szerelem
Csak aggódás lesz.
Minden köhintést számontartó
Mindenben betegséget szimatoló
Mindíg virrasztó, örök féltés
És bátorító ölelés.

Nem múlik el a szerelem
Csak ellenállás lesz.
Reszkető, fájdalmasan szép tiltakozás
A halványuló pipacs hullása ellen
A ráncokban megbúvó nagy törvény ellen
Minden sírba húzó emberi béklyóval
Szemben.

Nem múlik el a szerelem
Csak tüntetés lesz.
A mozdulatlanság..
A kimondhatatlan tehetetlenség ellen
A keménykoporsó,..
A meredt szemű,..
Kibírhatatlan csönd
A választ nem adó
Néma temető ellen.

Nem múlik el a szerelem...

Reményik Sándor - Öröktűz

 

Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.

Egy lángot adok, - én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, mely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Veszta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;

És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát,
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.

Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven...

 

 

Komáromi János

szellő ölel át
-hunyt szemem mögött látlak-
Tőled érkezett

Jószay Magdolna - Égi szerelem

Szerelmet sugalló éji égen
felhőfoszlány sejtet ősi rejtelmet,
őrizve titkokba burkolt szépséget.

Maga a vágy az ezüstfényű Hold,
s mint parázsló eleven sóhajok,
ragyogják körül az égő csillagok.

Gát István - Maradj velem

Maradj velem, ha utcák vadonában,
nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok
és összefog mindenki ellenem,
bűn buktatóin ne botoljék lábam,
védőn, mint vándort ráboruló lombok,
takarj be s fordítsd befelé szemem.

Maradj velem s kísértetes magányom
rémségeit rámzúdulni ne engedd,
nincs hajladozóbb nádszál kívülem
s ha lelkem tépelődve sok talányon
testem törékeny cserépben szenved:
szép szavaira nyisd meg a fülem.

Maradj velem, ha uttalan utakra
terel a képzelet vad vágtatása,
ha nyugtalan szív tétován vezet
s kalandok fényei után kutatva
nyugalma sirját esztelenül ássa:
tedd homlokomra hűsítő kezed.

Maradj velem, ha elragadna lázam,
fékezz, ha vérem és vágyam csihol még,
sötétre szürkit már az alkonyat,
mind mélyebbre kell magam alázzam
s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék:
te szólj helyettem s vedd el hangomat.

Maradj velem, ha éj sötétűl kinn-benn
és benne elmerűl és semmivé lesz
dal, ifjúság, barátság, szerelem,
ha mindent elhagyok és elhagy minden:
örök szépségre s ifjúságra élessz
s maradj örökre Te, csak Te velem.

Wass Albert: A szív

Nézted már a Szent Anna-tó vizét?
Milyen titokzatos, milyen sötét.
Semmit se látsz,
csak olykor egy-egy furcsa csillanást,
amint ezüsthalak
suhannak mélységein át…

De olykor hírtelen
jön valami eltévedt sugár,
zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,
s a mélynek vége nincs sehol, sehol…

Olyan a szív is,
mint a Szent Anna-tó titokzatos vize.
Elnézed néha: Zörgő kis doboz,
furcsa, lecsukott.
Hogy mikor, nem tudod:
de néha jön egy bomlott pillanat,
kitárul a mély, olyan szörnyű mély,
hogy előtte szédülve megállsz,
s imádkozol: Miatyánk, Szerelem,
szenteltessék meg a Te neved…

Nézted-e már tavaszi napsugárban
a Szent Anna-tó haragoszöld vizét?

Nézted már a kedvesed szívét?

Gergely Ágnes - Tükörpillanat

Hogy tűnnek el a szarvasok,
ha a szerelem messze már?
Hogy lobog át az éjszakán
észrevétlen a félhomály?

Hogyhogy az őr nem imbolyog?
Maga is ellobogva él.
Csak a mélypontot kémleli,
ánemóne táncát a szél.

A hídon léptek konganak,
és kizuhog a vak sötét.
Eltűnnek majd a szarvasok,
de agancsuk közt ott az ég.

Gyóni Géza: Vársz-e?

 Vársz-e?

Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra -
Kezed összetéve öledben
Vársz-e, mondd, engem?

Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sűrű fátyol -
Csillogó könnyel szemedben
Vársz-e, mondd, engem?

Gevorg Emin - Ilyennek szeretlek

Én ilyennek szeretlek és ilyenkor,
mikor még versbe sem kívánlak írni,
mikor szeretsz, nem játszod a szerelmet,
örömödben feljajdulsz, nem nevetgélsz,
mikor a szertartások összetörnek,
mikor egyszer csak szárnyat kötsz szivemre,
még könnyeiddel is,
még féltéseddel is,
mikor hamis méltóságod leomlik,
és úgy bolyongsz a csöndes házikóban,
gyámoltalanul, halkan, irgalommal,
engedve a szent, hatalmas Hiánynak.
Úgy szeretlek ilyennek, úgy szeretlek,
hogy még csak versbe sem kívánom írni.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Pósa Lajos - Minek tépted össze az én hű szívemet!...

Minek tépted össze az én hű szívemet!
Minek szórtad szét, mint a rózsalevelet!

Még összetépve is nevedet sóhajtja,
Még széjjelszórva is szerelmét susogja.

Hullatsz még utána keserű könnyeket.
Összeszednéd még te eltépett szívemet.

De hol találod meg ezen a világon?
Kit a szélnek szárnyán, kit a tüskeágon.

Vékony Andor - Felismerés

Szeretlek téged
Egy párhuzamos térben
Álmodom s élek
Vágyálmok birodalmán
Keresztül sodor lényed

Dsida Jenő - Csak egy...

Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;

Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem -
És az is olyan nagyon messze van!

Leleszi Balázs Károly - Szerelem szavai

A lélek titokzatos pontjain járok.
Máskor meg vad viharként tombolok.
Éhes szájú tűz vagyok, a jövő kockázata,
kolibri, virágok kelyhéből táplálkozó,
tovasuhanó uszályos üstökös,
zene és költemény,
áttetsző csobogó hegyi patak,
titkokat hordozó ölelés,
tilalmas varázsital, megtapasztalt remény.
Most már benne élek a szívedben.
Nem hátrálhatsz meg.

Emily Bronte - Szerelem és barátság

Vadrózsa a szerelem,
a barátság magyalág,
fakó ez, míg a rózsa nyit,
de kin van állandóbb virág?

Tavasszal a vadrózsa szép,
nyáron meg ontja illatát,
de ha eljő a tél megint,
ki dicsérné a rózsafát?

Vesd meg hát a balga füzért,
magyallal ékesítsd magad,
s ha tél hervasztja homlokod,
koszorúd mégis zöld marad.

(Szegő György fordítása)

Kardos Csongor - Nálad

Halkan szusszan a szívem,
kicsi, puha állat a vackán.
Úgy alszom ágyadon,
mint kihalt, téli tájakon
a hó.
Együtt lélegzem a csenddel,
míg arcomra omlik szelíden
vigyázó jelenléted.

Dzsalál ad-Dín Rúmí - Szerelmesek, szerelmesek

Szerelmesek, szerelmesek! Halljátok? Égi dob pereg.
A búcsuzás, az indulás nagy perce már elérkezett.
A tevehajcsár jó korán ébren volt, csak egy szót kiván,
már készen áll a karaván. Ó társaim, ébredjetek!
A készület sok hangja szól, csengőre csengő válaszol,
a végtelenbe vándorol s egyenként indul a menet.
Megfordított gyertyák alatt, ahol a kék függöny hasad,
kilép csodálatos csapat, minden titkok felfénylenek.
Forog, forog az égburok, szivedre ólomsúlyt dobott,
nehéz álmodtól óvakodj, vesd el a könnyü életet.
Te őr, vigyázz! Itt az idő! Nem alhatik az őriző.
Ó szív, barátot kereső, indulj, mert vár a kedvesed.

Jónás Tamás - Csak várlak

várlak csak várlak és azt remélem
nem áll az idő csak minden héten
meg-megpihen úgy öt-hat napra
hogy magamra hagyjon és ne magadra
várlak csak várlak a terek unnak
nyitva a szemem bár minden szunnyad
nézlek és várlak és nem beszélek
nem adlak ki a pletykás reménynek
várlak és várlak és nem kérdezlek
mikor kellene már megérkezned
mikor indultál és nem mert fájna
felém indultál vagy más irányba
várlak csak várlak már neved sincsen
hagyom a koldust hogy megérintsen
hagyom a szagát hogy belémszálljon
nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon
várlak csak várlak még hit sem kell ehhez
kitartásom is sikert feltételez
várlak és nem tudom mihez kezdek
ha megszépül arcom a tenyerednek

Bartók Lajos - Midőn szerelmünk...

Midőn szerelmünk nyílni kezdett,
Boldogságunknak vége volt.
Nem a nap a mi csillagunk, de
A sápadt, gyászos fényű hold.

Az alkony látta első csókunk
Könnybe borult szemeivel
És mint a zápor sírt az éj rá,
Mely üdvünket temette el...

Ratkó József - Akinek a szerelem a gondja...

   
     Agyát, szívét is hámba fogja,   
     merengve hallgat, szól szorongva,    
     akinek szerelem a gondja.

     Fészek-rakók álmait sejti,    
     tolakvó énjét elfelejti,    
     szellős nádasban el is rejti.

     Kedvesének hű tükre lenne,    
     s míg ő csudálná magát benne:    
     szemérmes, dús titkokra lelne.

Falus Juli - Te-hiány

Néha…
Ki kellene bírni még jobban a napokat
mikor semmi hír felőled és csak tapogat

valami napsugár… és játszik a hajammal
de kit érdekel? hogy cicázik a harmattal
a fény mikor a te-hiány topog idebent
a szívemben… még zörög mit néz egy idegen
szempár hogy menjek felé… nekem ez nem való
hogy itt rád várok ez nem lesz soha megálló
neked nem én… csak amolyan átszálló vagyok
kitől lesz néhány jó perc… rég megbeszélt dolog:
én nem… ki kellene bírni amennyit mérsz rám
mert a városodban is összebújnak a fák
mint itt ezen az utcán melyen botladozom
sántán felbukom… egy te-hiányos nappalon

ma nincs hír felőled a szorongás fojtogat
tanulom kibírni még jobban a napokat

Szeitz János - Aki soha nem érzett még...

Aki soha nem érzett még az arcán
vigaszt varázsló gyöngéd kezektől
bánat és öröm könnyeit letörlő,
keservét feledtető simogatást,
béna a szíve, szerelme tétova.

Jószay Magdolna - Égi szerelem

Szerelmet sugalló éji égen
felhőfoszlány sejtet ősi rejtelmet,
őrizve titkokba burkolt szépséget.

Maga a vágy az ezüstfényű Hold,
s mint parázsló eleven sóhajok,
ragyogják körül az égő csillagok.

Szilágyi Hajnalka - Hangulatjelentés...

Akkor, és ott

…én láttam a hajnalt, ahogy
szemedben hullámzott. Az álmok
kiszakadtak. Áradtunk, sodródtunk,
mint egy folyó, minek se partja, se hídja.
Mezítelen szívemről öledbe hulltak
a szavak, és a sóhajok.
könnyű, és szabad voltam…

(akkor, és ott)

Szerelem?- milyen banális szó…
Ébredés. Kiszáradt medrek. Madártávlatok.
Szeretés. Hiány. Vágányzár. Lekésett
ölelések. Valóság. Félbe maradt órák,
szavak. Hétköznapok, ünnepnapok.
Zuhanás. Repülés, benned, bennem,
dráma abban az egyfelvonásos világban.

(akkor, és ott)

Földig ért az ég. Valami óceánt rajzoltál
körém, hegyeket, madarakat, a felhőkre
kusza vonalakat. Rám hajoltál, hogy
megtartsd a szárnyakat, a zuhanó rögöket.
talán féltettél, talán szerettél…

(akkor, és ott)

Szembenéztem a világgal. A szél
csont-sovány ágkarokba kapaszkodott,
a reggelbe öltözött utcalámpák ébredő
fényében csak az éjszaka morajlott.
Esőarca lett az égnek, zuhogott a csend
körülöttünk. Nem volt már se óceán,
se madarak, se felhő, csak üres falak,
előttem, utánam hosszú telek,
omladozó felhőhegyek.

(…)

Késik a tavasz. Szívemen elvirágzott
álmok, mint valami félresikerült
falfirkák a csupasz házfalon. Két
lélegzet közt hallgatnak az érintések.
Lassulnak a szavak, fáradnak az ölelések.
Világunk a túlhordott álmokkal megtelt.
Szerelem?- milyen banális szó…
…de én láttam a hajnalt, ahogy
szemedben hullámzott. Együtt kelt
fel a nap és a hold,
(akkor, és ott)
hol egyszerre voltunk közel, és távol…

Marina Cvetajeva - Féltékenységféle

Mondd, hogy élsz a másik mellett?
(Messze jár már csónakod!)
Ugye, gyorsan elfelejted
egyre távolabb hagyott

szigetem (amelyet felleg
ringat, nem vizen lebeg)?
Lelkek, tiszta égi lelkek,
hadd legyek nővéretek!

Mondd, hogy élsz a hétköznapi
nővel? Isteneidet
s cárnődet a trónról aki
lelökted (egy lendület...),

mondd, hogy éltek? Gond-bajokban?
Reggel hogy ébredsz vele?
Hogy ízlik a halhatatlan
ízetlenség étele?

"Hányt-vetett, sodort az élet!
Lesz egy zug, amely enyém!"
Mondd: akárkivel hogy élhet,
akit én szerettem, én?

Más-e a terített asztal,
más az étel íze, mondd?
Hogy élhetsz egy utánzattal,
aki bíráltad Siont?

Mondd, hogy élsz egy idegennel?
Megölelni hogy tudod?
Zeusz-perzselte szégyenjel
nem égeti homlokod?

Mondd: könnyű-e még az ének?
Jól vagy? Egészségben élsz?
Lelkiismeret-fekélyek
kínját tűrni nem nehéz?

Becsülöd-e drágán szerzett
piactéri árudat?
Carrarai márvány mellett
éltél, s hitvány másolat

lett tiéd. (Amaz szilánkra
zúzva-rontva lenn hever.)
Hogy élsz azzal, Lilith társa,
kiből van még - százezer?

Jóllaktál-e a primőrrel?
Segít még varázslatod?
Mondd, hogy élsz egy földi nővel,
kinek több nem adatott,
csak öt érzék.
No, hitedre:
jobb-e? Nem? A fénytelen
mélyben hogy élsz? Nehezebb-e,
mint - a másikkal nekem?

Vékony Andor : Válasz a válaszok helyett

Szavak varázsa
körbefon. Írsz, olvasom.
Lelkem válaszol.

Néha csak ennyi,
megérteni, őrizni,
őszintén égni.

Hosszú út során
vinni magunkkal tovább
őt, a másikat.

  

Jószay Magdolna - Ezüsthullámok

Csillagok játszanak
szemüvegeden,
tükörképük látszik
a szemedben,
mikor azt látom, most
különleges örömet akarsz
szerezni nekem.
Duna-fodrok
villannak a szélben,
a sárkányhajók
rajthoz állnak éppen,
mikor megveszed
az iparművész árulta
cicás tarisznyát nekem.
A hullámok egyre
fényesebben ringanak,
de ezüstösebben
nem csilloghatnak,
mint a szerelem
a szemedben...
 

Radnóti Miklós - Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
 

Sík Sándor - A könnyről

A könnyben van az élet.

Most megtaláltad. Lásd, ez a titok.
Milyen egyszerű, Istenem!
És mégis mennyit futsz, amíg eléred,
S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!

És most megszűnt a küzdelem.
Most álljunk meg. A harc most elpihenhet.
Kint a tengeren még vijjog a szél,
De mi pihenjünk. Le az evezőkkel,
Ez itt a rév, ez itt a cél.

Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak,
Veri a vizet sok serény lapát.
Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak,
Mind megy keresni a kincses hazát.
Mi nézzük őket a hullámtörésről,
Ahol a szél se zúg.
Voltunk mi is sajkás legények,
Csikorgott ránk is a vitorlarúd,
Hozzátörtünk mi is az evezőhöz,
Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret,
Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom,
Boldogszigetek és énekes élet, -
Most vége. Most ülünk a parti páston,
S pirosló napfény játszadoz velünk.

Egy cseppnyi víz most a mi tengerünk.

Paudits Zoltán - Akkor lesz könnyebb

Akkor lesz könnyebb,
ha szemünkből
kihulltak a könnyek,
ha ajkunkról elszállt
a panasz szava,
ha fájdalom nélkül
marad a szeretet maga.
Akkor lesz könnyebb,
ha nem látszol
sohase többnek,
ha határaid közt
határtalanul élsz,
ha mindig őszintén,
igazul mesélsz.

Somlyó Zoltán - Mea ölében

Forró öledben szép álmok alusznak
és álmodnak bíboros, nagy álmot.
Én leszek, én leszek az életrekeltőjük,
Mea, én megváltom az álmod!

Forró öled tüzét, a csókod, az ajkad
a véremmel én kicserélem.
Föl fogod gyujtani az éjjeleimet
és én a te életedet élem.

Átvetem lelkeden az árnyékomat
és a lelkemen átsütöm a lelked.
Gyönyörű vétkeket csókolok beléd,
hogy vad legyen, mint én a te lelked.

Vad legyen, átkozott, bűnbe szökött,
hogy te se légy jobb, Mea, nálam.
S ujjongó nászindulót zengjen, amíg
kirepül tűzöledből az álom.

Bella István - Suttogások

S ha fiú lennék? - Akkor is szeretnélek.
- És ha te lány? - Akkor is.
S ha mondjuk rét? - Kiscsikó, legelnélek.
És ha por? - Akkor por is.

És:

ha lány lennék? Akkor is szeretnélek.
S ha te fiú? - Akkor is.
S ha én fűszál? - Fű lennék véled.
És ha már por? - Akkor por is.

De:

ha fiú lennél, akkor is szeretnélek.
S ha én lány, akkor is.
S ha fűszál lennél, fű lennék véled.
És ha már por, akkor is.

Vékony Andor - Szerelem

Veled élvezem
A vad szeretkezések
Fáradt csedjeit

Várnai Zseni - Jelek

Nem írom le, rákarcolom szívemre,
amit leírnék, s amit nem lehet,
barlanglakók kezenyomait őrzik
hasonlóképpen ábrák és jelek.

Szikla helyett szívem falába vések,
jó barlang ez, amíg élek, rejtve van,
s ha meghalok, egy új korszak kiássa,
s megfejti majd jelekbe rótt szavam.

Láttál-e már ilyen barlangi képet?
Van rajta szarvas, zerge és madár,
komor bölény, és ember, amint éppen
nyilat feszít s gyanútlan vadra vár.

És mindenféle égi s földi jelkép:
kihalt állatok, eltűnt istenek,
akiket féltek és félve imádtak
a primitív barlangi emberek.

Most én vések, élő húsba vájom
szerszámomat szikrázó kő helyett,
mert szólni kell, s ha nem lehet, betűkben
keresek, mint a régiek: jelet.

Ha láttok majd zergét vagy antilopot,
futtában akit nyílvessző talált,
vagy madarat, akibe felhőbércről
lecsapó héja rablókarma vájt,

ha majd egy szíven ily ábrákra leltek,
s még annyi másra: az az én szívem,
amely egy zord, eltemetett világból
jeleivel az új kornak izen.

Mint feltárt sírok titkos képírása,
mint ős barlangok vésett falai,
mert aki költő, nem hal meg egészen,
az feltámad még szólni: vallani.

Csak vések, vések, szívem már csupa ábra,
azt hinnétek tán, furcsa sebhelyek,
fáj? hadd fájjon, kell, hogy elnémult számat
megszólaltassák egyszer e jelek!

Illyés Gyula - Mert eggyütt vagyunk

  
Föl- és fölütik fejüket,
tátogatják már itt meg ott
tüzes béka-torkukat: még meleg
fénnyel nyitnak az őszi csillagok!

Lassítja lombját: van perc, nem üget
futár módjára a diófa,
úgy zihál: mégse szörnyű hír hozója -
Nem jő nyomába mégse az a Vész,
az elmúlás,
ami elől - nekünk is újra
napi gondunk a költözés,
a megfutás.

Délben kioszt még - koldus kézbe - némi hőt
a Nap. Pléd alá, szélárnyékba bújva,
megülhetnénk most is a ház előtt.
Jő majd a bamba holdvilág,
kettőzve tavi játékra magát:
táncra a vígsága-vesztett vizet.

Lent nem a tó ring
zordan: ez a vén félsziget.
Ez a hajdanta-volt sziget.
Hajón vagyunk. Évezredek
az evezőhúzóink.

Együtt vagyunk. S mert minden búcsúzót int,
mi is egymásnak: ég veled?
Még szorosabbra. Ha lehet.

Percig élnek a tegnap-hagyta gondok,
holnap sürgette tervek. Most jönnek napvilágra
ős ösztönök. Van okod mosolyognod:
ez már az időtlenség óceánja.

Jövendők Magellán-fokát
hagytuk mögöttünk. Mert lehet - lesz
próbatételünk a tovább -

Bár utunkon a végtelenhez
(istenekhez!) nem vezethet
semmi iránytű, se térkép,
csak az az örökké! amit rég
jól vallottak, kik halálig szerettek.

Lányi Sarolta - Nem tiéd az akarat...

Nem tiéd az akarat...

Kedves! ha gondolsz rám, ha rámfeledkezel,
ha írsz, vagy szemed betüsoron cikázik
éber gondok közt, ásító unalomban,
asszonyszemekből, férfibeszédben,
nevetve, sírva, alva és ébren
körülölel és rádragyog
egy emlék, ami én vagyok.

Kedves! fogadj el, haraggal el ne kergess,
ne bánd, ha néha hozzám küld a lángod,
ne lázongj daccal érte. Nem tiéd
az akarat, felém mi hajlít, sem az emlék,
mely aranyköddel felhőzi be kerted,
hol vágyvirágok fájva fakadnak. . .

Én akarom ezt. Én akarlak.

Hepp Béla - Engedj

Te sosem fakuló lányalak...
itt álltam száz évet, vártalak,
mosolyba fűztem, szelíd szavakba
a bennem borongó felhőjátékot
és láttam a tested,
de nem hoztad árnyékod.

A vér a szívből az agyba fut
megvíva száz kis háborút,
a dobbanások már mást muzsikálnak
ahogy a percek elhalnak csendben
én állok már csak,
egymagam lettem.

Látod? Mosolygok... Távolod
felelősségét is rám tolod,
szerettem volna az egész világot,
egyszer majd megérted,
úgy kellett volna egy
egy mákszemnyi ígéret.

A hétköznap zaja körbevesz,
eljön a nap mint nap ugyanez,
sem ritmus, sem dallam már nem sodor
a felhők közé, s a mélybe le...
ölel a csend nyugodt éjjele...

a józan ész
nem jó zenész.

Guillaume Apollinaire

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod

Hepp Béla - Engedj

Te sosem fakuló lányalak...
itt álltam száz évet, vártalak,
mosolyba fűztem, szelíd szavakba
a bennem borongó felhőjátékot
és láttam a tested,
de nem hoztad árnyékod.

A vér a szívből az agyba fut
megvíva száz kis háborút,
a dobbanások már mást muzsikálnak
ahogy a percek elhalnak csendben
én állok már csak,
egymagam lettem.

Látod? Mosolygok... Távolod
felelősségét is rám tolod,
szerettem volna az egész világot,
egyszer majd megérted,
úgy kellett volna egy
egy mákszemnyi ígéret.

A hétköznap zaja körbevesz,
eljön a nap mint nap ugyanez,
sem ritmus, sem dallam már nem sodor
a felhők közé, s a mélybe le...
ölel a csend nyugodt éjjele...

a józan ész
nem jó zenész.

Bakkné Szentesi Csilla - A szerelem...

Nincs ki megértené, s nincs ki ne értené meg,
miért tud fájni, ha nincs, vagy, ha éppen éled,
mitől olyan szép, ha végül végigéled,
hiánya a vágyban miért ölt hamis képet..

Csiki András - ide

ide azt írom: szeretlek,
ide nem fér már más,
ez a füzet széle,
ez a világnak a vége,
de még elkapom ezt a szót,
ezt az egyet,
ezt a legegyszerűbbet,
amit naponta
elmondok, kimondok, fölmondok,
ösztönösen-
tudod milyen kevés van ilyen-
lehet ez az egyetlen egy,
ez az egyszerű,
amibe mégis beleizzadok,
akár ha súgom, kiáltom vagy kijelentem,
vagy csorgó verejtékkel
a füledbe lihegem,
ha elmosolygom magam,
vagy véres komolyságot zúdítok,
hideg vízként az arcomba
mindig, még mindig
patakok indulnak el a hátamon,
összes fogam metsző fájdalommal lyukad,
füleimbe beleordít a gyárkürt,
kitépik végtagjaimat a betűk,
belenyomorodom,
öklömet rágom,
koponyám ketté válik minden szótag után,
és biztosan érzed
húsom perzselt szagát,
szeretlek, szeretlek, szeretlek,
és kigúnyollak mulandóság.

Szabó Lőrinc - Csak az öledben

és a két karom könyörögve
nyúlt le két válladig
és széttárt térdeim között
reszkettek csukott combjaid.

És akkor a karod megindult
felém és rémült bíborait
nyitotta tágra, óriásra
két rettegő és bús szemed.

S valami csúcs volt és tető volt
s haldokló pillanat:
szívem megdobbant: most adod, most,
most adtad nekem magadat!

És szemeid rémülve néztek,
jöjjön, mondtad és megint: ne! ne!
s nem akartad s magadra húztál
s két combod megnyílt csendesen.

Két combod megnyílt, vágyakozva
nyílt elém remegő öled.
És befogadta, behatoltam
a sötét, puha és meleg
húsba, az eleven gyönyörbe
mely körül fogott édesen
és egymásra talált az ajkunk
és ringatott a szerelem..

Vékony Andor - Szerelem

Veled élvezem
A vad szeretkezések
Fáradt csedjeit

Vékony Andor - Őszi szél

 
Falevélként sodor a szél.
Nyújtsd ki kezed, hogy hozzám érj!
Míg pörögve semmibe hullok,
Érezzem a simogatásod.

Falevélként sodor a szél.
Széttépett lelkem lelkedig ér.
Bár pörögve semmibe hullok,
Igéznek a simogatások.

Falevélként sodor a szél.
Kinyújtott kezed hozzám ér.
Míg pörögve semmibe hullok,
Őriznek a simogatások.

 

Vékony Andor - Vágy

  
Ősi vágyakkal
Lépek eléd. Csak Tiéd
Az érintésem.

 

Vékony Andor - Felismerés

   

Szeretlek téged
Egy párhuzamos térben
Álmodom s élek
Vágyálmok birodalmán
Keresztül sodor lényed

Anna Ahmatova - A szerelem

Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda...
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet...
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először látott mosolyban.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Fésüs Éva - Emlék

Én emlékszem a napra,
a drága pillanatra,
az elfogódottságra,
az alig hitt csodára,
szemedre, - mert lehunytad,
szívedre, - mert eldugtad,
ajkadra, amely nem szólt,
s az égre, mert közel volt.

Boda Magdolna - Midig elkerüljük egymást

Amikor nem vagy itt,
mélyebben létezel bennem,
mint legmélyebb
csöndben a csönd.
Én ilyenkor
csak vándorolok,
magamból is kivetve,
árván, száműzetve, -
és keresem a dalt
és a reményt,
hogy egy napon
majd találkozunk
mi ketten
a metafizikai létezés
sűrű hálóján
túl,
az itt és ott
kereszteződésében
és felismersz a
csalogány énekében.