BUÉK!

BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT KIVÁNOK MINDEN IDELÁTOGATÓNAK!

Pej Erika - Perzselő vágy

Ahogy a víz reszket õszi éjszakákon,
Úgy reszketek én is, mikor rád várok.
Hideg lenne? Szél fújna?
Vagy csak a vágy az, ami ráz újra meg újra?

Nézem az eget, hogy mily szép,
ahogy az meghasad, s a Nap vére kifolyik...
S közben szívem nyíl így szét...

Ölelni akarlak!
Ölelni, utat adni a vágynak.
S érezni azt, ahogy a szádnak nem kell más, csak az én bőröm...
Légy hát te az én börtönőröm!

Csókolni akarlak!
Csókolni, hogy érzem ajkad melegét,
S halljam hangod, ahogy elcsuklik... s kér.
Testem ad, lángot ígér.

Azt akarom, hogy folyj belém!
S tested váljon testemmé.
Véred vérként száguldjon bennem,
mint fékevesztett folyó, aminek nincs medre,
s arra folyik, amerre a kénye kedve
viszi, mert így jó neki.

Szomjazom.
Mert már hetek óta nem iszom...
Pedig víz van elég,
csak merítenem kellene még... s még.

S míg várok rád,
az ég elvérzik.
A vágy meg egyre csak vétkezik.
Vétkezik, mert nőttön-nő,
s vágyként lobogva az ölemből tör elő.

Jöjj hát, ne várass tovább!
Mert az éjszaka lángot ád.
Lángot, melyet használni kell,
mert most éget,
most perzsel.
Akarom, hogy perzseljen!
Mit perzseljen! Égessen!
S úgy égjek porrá kezedben,
hogy a vágyakozást lássam két szemedben.

Csécsei János - A tenyered ráncaiban

A nap megérlel Kincsem
Köztünk cikázik a gyönyör
- álmaink színeibe bújva -
élet-meleg ruhában tündököl
a hullámaira fekve érzem,
a lábad elé hullik Minden
- Igen, ez Te vagy Kincsem -

Tégy bele most engem is:
gond-ruhám adom a pornak
s leszek csupaszra tisztult szívvé,
aki a Mindenedbe olvad

Ott szelíden meglapul
szunnyadó semmivé fakul
hangtalan dobbanásnak lenni

Igen Kincsem, Szeretni

Győrfi Gergely - A holnap alkonyán

Forró csókod lüktető áradat;
Szivárványkék színben pompázó kárhozat;
Buja kéjjel fekszel ágyadon;
A holnap, az egy másik hatalom.

Vágtázol az idők tengerén;
Szerelmet lelsz éjjel, borút reggelenként;
Ha Te vagy a Mindenség, én vagyok a Fény;
Múltnak fényeiben kristályosodó remény.

BOLDOG KARÁCSONYT KIVÁNOK MINDENKINEK!

Őri István - Az élet, és az út dalai

"Egymásra hajló fák között,
boldog élettel hátam mögött
mennék Veled
nem számolnám a perceket
átölelném az éveket
s Téged"

_(részlet)

Jatzkó Béla - Ha

Ha meg tudnálak szelídíteni,
s lefaraghatnám vadságaidat,
sokkal egyszerűbb volna az, ami
ma csupa dráma, görcs és indulat;

ha bölcs szavakkal megfékezhetők
volnának új s új robbanásaid,
mennyi semmibe porladó erőt
halmozhatnánk fel, amíg rácsait

elveszti imánk és szabad holnapi
életünkben a két utunkból egy lesz.
Bolond kívánság és reménytelen,
s nem is kívánom azt, hogy így legyen:
ha meg tudnálak szelídíteni,
már nem te volnál. És nekem te kellesz.

Parti Nagy Lajos - Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem.
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? károdra tennéd.
Ijesztenélek, s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Szécsi Margit - Szerelem

Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.

Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle.
Elefánt-csordára elég
szívünk volt - marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.

Várnai Zseni - Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény;
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás;
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár: a neve szerelem.

Ady Endre: Félhomályban

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tünt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe...
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem -
A szívedből egy-egy sóhaj...

A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a múltból...
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp is lehetett volna -
Most már... mindennek vége van!...

Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szívünkből végképp elszállott a hit.
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!...

V.

Nem jó kép itt az „őszi napsugár",
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!...

Sonkoly Éva - Lassan

Lassan rozsdába fordul az arany.
Lábam alatt roppan a levél.
Kevert színeket dobál az őszi szél.

Parkon át söpri a szerelem lábnyomát.
Múló nyár után, színes ruhában, ősz kopogtat.
Mosolyát pókfonal viszi a dombok alatt.
Álmos a táj, valami különös altatóra vár.

Sík Sándor - A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet
akinek rózsaszín az arca
aki örül, aki kacag
aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem
a hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek
a nagyszemű, nevető gyermek
akiben szűz, minden-csírák
ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel
az induló, az ébredő
akinek győzelem az álma
akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar
aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
a fakadó fiatal élet.

Az ébredő Napot imádom
megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke
az én dalom a hajnalé.

Helen Bereg - Találkozás

Álltunk szótlanul.
Néztük egymást.
Kereste szemünk a változást,
Hónapnyi hiány marta bánat
Kaszaboló nyomát,
De nem láttunk mást,
Csupán arcok körvonalát,
Valóság érintését,
Vágyódó képzeletünk
Életre kelő tükörképét.

Szemünk beszélt.
Mosoly játszott benne.
Láthatatlan érintés
Cirógatta arcom.
Némán néztem a ránc
Mint nevet szemed sarkán.
Tudtam, éreztem,
Most boldog vagy
S én a legboldogabb,
akkor és ott,
Hisz szemed cirógatott.

Fejem válladra simult.
Elfojtott vágyódás,
Hónapnyi rettegés,
Hiányodba dermedt múlt
Mázsányi nehezéke
Szakakadt fel.
Magával ragadó erő
Tört sóhajommal elő.
Kigördülő könnyem
Válladnak mondta el
a megkönnyebbülést.

Karodba zártál
S én odabújtam hozzád.
Összeforrtam testeddel,
Ajkad s ajkam,
Mint lágy fuvallat
Pajkosan ölelkeztek,
Pedig marták volna egymást
Elfojtott vágytól önfeledten.
Arcom két kezedbe fonódott.
A valóság már rég nem volt ott,
Már csak egyetlen világ létezett,
Az ölelésedbe feledkezett
Édes, bús szerelem.

Álltunk szótlanul.
Néztük egymást.
Lelkünk átélte a csodát,
Szemünk beszélt csupán,
Mosoly játszott benne.
Kapaszkodtunk a jelenbe
Kétségbe esve.
Hallottam hangtalan hangon
mint suttogod: Szeretlek.
Szeretlek, mert benned élek.
Mintha nem szabadna más is hallja
suttogtam én is: Szeretlek.
Szeretlek, te vagy nekem az élet.

Hajnal Anna - Legszebb volt az éjszaka

Legszebb volt az éjszaka,
a szótalan, a csóktalan,
melyben két ember elfeküdt
egyetlen ágyon boldogan,
hallgatva nem is túl közel,
elég volt egymás hűkezét
érezni néha simulón,
s hallgatni künn a szél neszét.

Tél volt, a kályha lángjai
alig lobbantak, s - két szobor -
feküdtünk egymás oldalán,
csak néma szánkon a mosoly
lett egyre tisztább, ékesebb,
s meghalt bennünk az árvaság
amire megreggeledett.

Oh, több volt ez, mint szerelem,
nem hevítette semmi láz,
de mindennel megbékített
az ajándék találkozás,
minthogyha annyi tévedés,
sötét tapogatása után
a fénybe érnék végre ki,
hogy megtaláljam új hazám...

vagy mint tengerbe ért folyó,
kit őseleme vesz körül
s szívében magasság és mély
egyetlen csókban csendesül,
míg minden cseppjében betelt
s megszűnt az út, a szomjúság,
s élete boldog vegyülés,
napfényben édes áramlás.

Szilágyi Hajnalka - Most csak szeretlek

Meghajlítasz, még tartasz,
csenddé rajzolod bennem
az utolsó előtti perceket.
Még bírom, súgom,
vállad gödrébe maszatolom
a lezuhanó könnyeket.
Menedéket keresek nálad-benned,
mint ázott, éhes madár,
kinek lelkét síró szél fújja át,
tenyeredbe teszem fáradt szívem.

Vidd, mondanám,
de még akarom, ezeket az öleléseket,
mert kell a fény, a levegő.
Érints meg, szelídíts,
tanulj meg, hajolj rám,
engedj lélegezni
veled,
szabadon.
De ne akard szavam hallani,
ma néma sikolyban átkozott
csend szúrta át szívem.
Nézd, már csak a gyűrött imákat
morzsolgatja két kezem,
s hiába mondanám, dacos
akaratom gúzsba köti hangom.

Beléd némulok lassan,
és homlokod mögül
figyelem, ahogy az
alkony lángjában olvadnak a fák,
karcos ágaikról hullnak a nyarat
idéző, hervadó illatok.
Megáll az idő. Kifeszül a tér.
A sápadt fények elmosódnak,
és Isten nevét veszem hiába számra,
a fohászok füstként az ég felé szállnak,
s keverednek össze a fáradt színek,
eltűnik a szép, hallgat a szó,
kék a semmivel fonódik össze,
fehér a feketére borulva
lesz végtelen, mély, ismeretlen.

Most csak szeretlek,
így ahogy vagyok, ahogy én tudok,
itt a szívem közepében,
álmaink közé feküdt csenddel,
beköltözött hittel, reménnyel,
és ezekkel a konok akarásokkal.
Menetelek a viharral szemben,
jövök eléd, érkezem utánad,
búvok ködös hajnalok kabátjába,
helyet kutatok a kacattá dúlt világban.
Apállyal fekszem, dagállyal kelek,
s karodba menekülök, ha
összeomlanak a körém hordott hegyek.

Hamispróféta volt ez a nyár,
zajongón csapódott a földre,
álmainkat bontogatta szét,
majd festetlen oldódott fel az őszben,
s tűnt csupasszá avarszínekben,
rőt alkonyok szárnyai alatt.

Ködfelhőkön varjak tánca
riasztó érzés őszben nézve,
a világ sajduló fekete árvasága.
Lassan elfogy körülöttem minden,
szétcsúszik a jelen a múlttal,
elnyúló árnyékunk a falra tapad,
egybefolyik az est a nappallal.
Testem könnyű, lelkem teher,
feloldódok benned,
csak még egy kis levegőt
adj nekem.

Engedj közelebb magadhoz,
hadd kapaszkodjak világodba vissza,
fáradt vagyok, szememre nehezedik
a hajnal közeledése.
Távolodnak a falak.
Csak te maradsz, és én.
Szemedben a most örökkévalóság,
a jövő kifeszített tükörkép.

Köréd fekszem.
Te kifújod a levegőt,
én belélegzem,
ha én fújom ki,
te lélegzed be,
ha nem veszel levegőt,
megfulladok…

…és úgy roppanok szívedben össze,
mint űzött nyári fények,
Isten összecsukódó tenyerében

Kovács Daniela - Azt hittem...

Azt hittem vársz rám túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán,

hogy ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely öl-puha, selymes emlékekbe hull.

Azt hittem rám vársz minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl,

hogy ott vársz rám minden édes ízben,
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol legszebb dallam angyalhangon szól.

Azt hittem ott vársz, szavak melegében,
sosem írt míves verseim mögött,
szív-rügyfakadásom áldott gyönyörében,
valahol... rám vársz... ég és föld között.

Helen Bereg - Betűcseppek

Szavak zenéje, betűk csendje meg-megsimogat.
Életet ad.
Bántás kérgébe dermedt létem tetszhalott volt csak.
Szeretlek.
E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.
Betűcseppben.
Lepottyanva magába issza a haldokló szív.
Eltűnik.
Nem látszik már, mint szomjazó föld porában a víz.

Szerelem melege vágyam ébresztő napsugár,
Zápor után,
Új érzést kelt hornyoktól szabdalt szik talaján.
Szeretlek.
E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.
Betűcseppben.
Elmossa a régemlékek minden fájó mocskát.
Ott áll tisztán,
Szerelmed szívemnek remény, létemnek megnyugvás.

Őri István - Szeretnék a boldogságról írni

Szeretnék a boldogságról írni
szeretnék többé sohasem sírni
szeretném a világba kiordítani:
Ne csüggedj, van remény
az út vége a győzelem!
Nehéz a harc, de 'mi vár:
boldogság, béke, szerelem!

Szeretnék a szerelemről írni
szeretnék boldogságtól sírni
szeretném a világba kiordítani:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, nemcsak álmodom
a perceket már nem számolom
mert eljött, s többé nem megy el
ó, áldott élet
áldott szépség
áldott szerelem!

Szeretnék csak mindig Róla írni
tündérmesét, igaz történetet
szeretném a világba kiordítani:
Szeret, szeret, szeret!
S azt is, hogy én is szeretem
jobban, mint életem
s ez a szerelem végtelen
mert kettőnké, ugye, Kedvesem?

Szeretném elmondani,
hogy szeme gyönyörű
s ajka édes.
Minden, mit mond és tesz
szivárvánnyal ékes
s csak, hogy láthatom
a Mennyország nekem.
Szeretném elmondani nektek
hogy végtelen szeretem!

Szeretném, ha mindez való lenne,
szeretném, ha egyszer Ő üzenne:
Várlak, gyere, szeretlek én is!
Szerettelek mindig,
s szeretni foglak
a világ végezetéig!

Nagy István Attila - Hiába minden

Hiába minden szó,
ha lemostad magadról az érintésemet,
ha nincsen semmi, amiből az én arcom
visszanéz rád minden pillanatban.
Elolvadt benned a szerelem,
belefáradt a rettenetbe,
s hiába nézlek megfáradt szemmel,
vissza már nem hoz a vágyam.
Kiközösít engem ez a vers is,
mert minek nekem a szó,
ha csendben ülsz mellettem,
s arra vársz, hogy múljanak a percek?

Szakáli Anna - Örök időkre

Örök időkre várok valakit,
hogy önfeledten szeressen.
S ha te is örök társat szeretnél,
kétségek közt hagynál, hogy keressem?
Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,
pajkos, vidám, mind itt honol velem.
Az idő tűnő palástját hordom,
és nem kell egyebet tennem,
mint galaxisok karjain ülve
nézni, a csillagváros hogy forog,
s mindenhol mindig jelen lennem,
hiszen az örök idő, a szerelem
múló pillanataiban én vagyok!

Baranyi Ferenc - Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól

Fodor Emese - Olyan vagy nekem

Olyan vagy nekem, mint a sivatagba
Egy árnyékot adó fa,
Vagy egy csorgadozó patak,
Ki szomját oltja a fáradt vándornak,
Mint madárnak a szárnya,
S hívogató ég, ahol szabadon szállhat.

Érzem Te vagy a mindenem,
A szerelmem, a tengerem,
Ki nekem mutatja tengerszíneit,
Habos, simogató, fodrozódó hullámait.

A pacsirta, ki zengi dallamos énekit,
S hallatán az emberek kinyitják szíveik.

Te vagy akiért létezem és élek,
Te vagy a mindenem, s Veled az évek
Csodás órák s percek, s ahová lépsz,
A lábad nyomában virágok nyílnak.

A neved is és az egész éned
Nyarat idéz a szürke kemény télnek,
S megtelik melegséggel, ragyogással
AZ ÉLET.

Demján Irén - Üzenetek

Megüzenem a kéklő hegyeknek,
hogy hosszú az út
és nagyon nehéz,
és van,
kinek elérhetetlen a messzeség.

Üzenem a felkelő Napnak,
hogy nem mindenkire
ragyog,
mert az árnyékok foltjai
sötétek, nagyok.

A végtelen óceánnak üzenem,
hogy szomjazó virág
a szerelem -
mély, mint a fájdalom maga.

Felkap, elsodor,
aztán leejt
valahol.

Vlagyimir Viszockij - Ballada a szerelemről

Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,

S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.
S akadnak még oly furcsa figurák,
Akik magukba szívják e csudát,

S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát
Annak, ki éppen így zihál egészen.

Szenvedélyedet, miként hajót,
Úgy sodorják áradó folyók,
Mielőtt kimondod: „szeretek”,
Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön – ez az ország végtelen.
S a próbák napról napra szigorodnak,
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

Elválás, búcsú – akit erre fognak,
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
Nem tántorítod e bolondokat,
Számukra nincs elég nagy áldozat,

Nem drága ár az életük sem érte;
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
A szál, mely ezt az eszelős hadat
Bűvös kötéssel összefűzte végre.

Friss szél a kiválasztottakat
Részegíti, újra él a holt,
Mert nem lélegezhet, élhet az,
Ki szeretni sohasem tanult.

Aki a szerelem tavába fulladt,
Nem húzza ki, nem éri el szavad,
A mendemonda bármit is locsoghat,
De az a tó a vérétől dagad.

S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
Aki a szerelembe belehalt.
Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
Eggyévált lelkük is virágosan,

Lélegzetük is összeforrt örökre,
Egy ingó híd alattuk, sóhaja
Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
Így lépnek együtt minden földi rögre.

Ágyuknak én a rétet megvetem,
S hallom alva, hallom éberen:
“Lélegzem, mert élek – szeretek,
A szerelem ad csak életet.”

(Baka István fordítása)

Vaskó Ilona - Édes álom

Szelíd szavad suttogása csábít,
S én halkan osonok feléd.
Mezítláb szedem a lábam
A hideg kövön. Kapkodom,
Sietek, oda kell érnem eléd.
Halvány pizsamámon átlebben
A hideg, de agyamban minden
Ideg érted kiált. Lilán fázó
Ajkaimon mosolyogva remeg
A szerelem, és suhanva repít
Legyőzve időt és teret.
Halkan, finoman sóhajtva
Rezdülök melléd, hogy vacogó
Testemben új életre keljen a
Melegség, az álmot hozó.
Álomnak tűnnék, vagy
Sóhajtásnak? Lebbenő tündérnek?
Tiltott óhajtásnak? Legyek
Neked álom, táncoló tündér,
Vagy sóvárgó vágy. Vigyázom

Álmod az ágyadban hát,
Mely az enyém is már.

Szeitz János - Megtérek hozzád gondolatban

Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka,
A kimondatlan gondolat csöndjével,
A magányos szerelem csöndjével,
A nyári virágok kacér csöndjével,
A kiolvasott könyvek fáradt csöndjével,
A megcsalt szerelmek kába csöndjével,
A levelek őszi hervadás csöndjével,
A templomban nyugvó békesség csöndjével,
Az elhagyottak könnyhullása csöndjével,
A már sírni sem tudok béna csöndjével,
A fájdalmukat vesztett holtak csöndjével...
Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka.

Vajda János - Utolsó Dal Ginához

Ha eljövend a búcsuóra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen tulvilágon:
Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözitvén, az "igen".

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?

Benyó Judit - Szeretlek

Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
a vihart, a táncot és az utazást,
ahogy jó álmaimat, reményeimet,
ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
szeretem.
Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!
Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
a vadgesztenyék illatát szeretem,
szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
sötétvörösre a látóhatárt,
ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.
Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
díszes fácánok repülését szeretem,
ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.
Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
szeretem,
ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
szeretlek, mint a természet egészét,
mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,
Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
ahogy a vidámságot szeretem,
nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
vadkacsákat, halakat szeretem,
amikor bolondosan a folyóba buknak,
szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
amikor fütyörészel,
szeretlek, amikor nevetsz,
még soha senkit nem láttam így nevetni!

Nagy István Attila - Hiába minden

Hiába minden szó,
ha lemostad magadról az érintésemet,
ha nincsen semmi, amiből az én arcom
visszanéz rád minden pillanatban.
Elolvadt benned a szerelem,
belefáradt a rettenetbe,
s hiába nézlek megfáradt szemmel,
vissza már nem hoz a vágyam.
Kiközösít engem ez a vers is,
mert minek nekem a szó,
ha csendben ülsz mellettem,
s arra vársz, hogy múljanak a percek?

Fricz Brigitta - Téli hajnal

Havas, kopasz faágat simít, ölel a szél,
Álmoktól megcsonkítva rohan tovább az Éj,
Párnámon hagyja ízed, s kilép az ablakon...
A járdazizzenésben a hangod hallgatom.
Halványan szól az óra - ébren vigyáztalak,
Lehunyt szemedbe néztem... Én jónak láttalak!
De félek: minden elszáll, s mint költöző madár,
Úgy tűnsz el délre, hogyha a nyár velem talál...
De hol van még a napfény? Hol van még végszavad?
Feladni így az érzést - és Téged - nem szabad!
Fejem fölül egy könnycsepp rajtam végigzuhan,
Játszom tovább, hogy jó így, eljátszom egymagam...
Világot építek fel - legyen, mi romba dől,
Ha érintésed újra megfojt a semmiből,
S ha vallanám, de későn... Ha megsúgnám Neked,
Hogy élni úgy tudok csak, ha foghatom kezed...
Fehér, álmos gallyak közt Emléked énekel,
Közel vagy bár - nem látlak... Már most sem érlek el!
Üvölteném: hiányzol! De inkább hallgatok...
A szíved bennem őrzik a csillagangyalok!

Zsefy Zsanett - évszakok

fehérbe álmodtad magad
s a hóvirágok között
megbújva hoztad a tavaszt
a dús fürtű orgonák
tiszta illatában
oldódtál bele a mély lilába
hogy lebegve fordulva
magad után húzd
mint sarki fény
vibráló szentjánosbogarak
egész seregét
s mára ringó búzatáblák
aranyát szőhesd a világ köré

fehérbe álmodtad magad
bár tudtad elmúlik a tavasz
a forró nyár után
az ősz mesél regét
a hulló száraz levelek
befedik majd a kertedet
s a téli csípős fagy is soká'
lesz nálad kéretlen vendég

de ma még ringó búzatáblák
aranyát teríted magad elé
s minden éjjel
patyolat lepedőd szegletén
magadra kulcsolod szerelmed
fehérbe álmodott cirógató kezét

Paudits Zoltán - Csak a szerelem

_{(Nagy Lászlónak)}

Csak a szerelem visz át
létünk hullámtengerén,
csak a szerelembe oltott
boldog, vak remény.

Csak a szerelem visz át
az erőtlen évek alatt,
csak a szerelembe szőtt
görcsös akarat.

Csak a szerelem visz át
az árnyakból a fénybe,
csak a szerelembe font
álmok messzesége.

Csak a szerelem visz át
életből halálba,
csak a szerelembe égett
szívem ragyogása.

Csak a szerelem visz át
fogában tartva,
csak a szerelem visz át
a túlsó partra.

Illyés Gyula - Szerelem

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek, mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

Hatházi Áron - Hadd szeresselek

Rejts el valahová…
Legyek olyan, mint a fagy,
mint elrágott almacsutak,
ne ismerjenek
fel az emberek,
azt higgyék, csak
kő vagyok.

Rejts el kérlek
a fű közé,
hogy rovar legyek.
Ha rám lépnek, észre se
vegyenek,
a madarak felszedjenek,
és fiókák csőre tépjen szerte.

De hadd
szeresselek
még tovább,
mint ameddig
a hold szereti a földet -
és dagály a partokat,
meg a víz a poharat,
ajkak az egyszerű szavakat.

Hadd szeresselek.

Zsefy Zsanett - emlékfátylam

Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
halk dobbanások íve alatt
az éj sóhajokba rezdült.

Kagylókba zárt zsongás
ringatta tenger fodros álmait,
izzó öledben a Hold ezüstje
félszegen megenyhült.

Majd két parányi csillag
lopózott pilláid mögé,
s csillantak áttetszőn, mint harmat,
mi a virág szirmán védtelenül
adja át magát a felkelő vöröslő Napnak.

Mire érintésed mellettem elszenderedik,
a horizontot már bíborszínnel csókolja a hajnal,
de bennem olthatatlanul tovább bizsereg,
és féltve őrzöm ezt az éjszakát magamnak.

Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
s én egy pillanatig elhittem:
karjaimban szunnyad a világmindenség,
és holnap is velem leszel, kincsem..

..nem csak a szívemben pihensz
emlékfátylam alatt magadnak...

Dienes Eszter - Fekete tollú

Emlékeimben csillagok,
rügy feszül az ágon,
kezed, szemed, mozdulatod
lesz örök lakásom.

Tíz ujjaddal ha
tollászkodol az arcomon,
két kezed kedvéért
madárrá változom.

Mindent lent hagyok!
Kertben az alkonyat,
dérütött fákat,
katonasírt a parkban,
hol másokra vártam.

Mindent lent hagyok!

Arcom egy levert harcban,
sarkom egy nagy futásban,
elbotló lépteim
egy szénaboglya-nyárban.

Emlékeimben fúj a szél,
hordja az árnyad…
Fekete tollú,
fehér madár vagy.

Szakáli Anna - Érett szerelem

Nap vagyok én, nem pedig sötét éj,
középen lobogó fáklyakéve.
Nem tudom, majd mit hoz sorsom éve,
testem rabul ejtette égi kéj.
Számtalan napom és éjjelem már,
szívemen dús virágmező virít,
vigaszra, dalra semmi szükség itt,
lüktet az élet, válogatok ma már.
Lobog szemem sugara, mint a Nap!
Irigyeim hallod, mit mondanak?
Felragyog az a csodafáklya,
szememben örömök öröme bújt meg.
Lelkem fénye újra győztesen remeg,
lassan fellobog, mint fáklya lángja.

Ruder Jana - Fájdalom...

Szomorúságom várából kiléptem,
amikor lelked a lelkemre hajolt.
Apró kis gyertyát
gyújtott bennem a szerelem
és néma fényével
áttörte a kérgesedő csendet,
majd könnycseppként legördülve
szakadékot vájt
halványodó mosolyomon.

Nyakasné Suszter Mária - Vártalak

Zúgott az őszi szél a százéves fák alatt,
Hallgattam dalát, míg Téged vártalak,
Hangjegyként hulltak az aranyló levelek
Behunytam szemem, szívem megremegett.

Hajó kürtöl a kék messzeségből,
Hegyek orma tekint a víz tükréből,
Furcsa hely: a csend most itt honol,
Ahol a szél ma még békésen dalol.

Távol a világ fülsiketítő zajától,
A mentőautók üvöltő sikolyától,
Apró gyémántok mesélnek a kincsről:
Megkopott, ringó bölcsőjükről.

Zúgott az őszi szél a százéves fák alatt
Dalolva, futva, rohant a platánok alatt
Vele dúdoltam én is míg vártalak,
A Dunánál, hol sírnak a szerelmes szavak.

Paul Éluard - Bizonyosság

Ha szólok hozzád csak azért hogy halljalak
Ha téged hallak bizonyos az értelem

Ha mosolyogsz csak azért hogy még jobban elboríts
Ha mosolyogsz a világ tárul ki elém

Ha átöllelek csak magamat folytatom
Hogyha mi élünk minden csak örömöt ad

Ha elhagylak egymást idézzük azzal is
S elválásunkkor is találkozunk.

(Illyés Gyula fordítása)

Soóky Melinda - Várlak

Szemedben születő csillagok,
mosolyod holdját őrzöm még,
Nemrég még ölelt két karod,
hangod dallama fájó emlék.
Selymét a szívembe fontam,
faggatom az őszi éjszakát,
kereslek ébredő hajnalokban,
sírom a szerelem himnuszát.
A nappal magánya hajol rám,
és gyöngyház virágú remény,
mintha a kacajod hallanám,
vágyakat suttog kint a szél.

P. Pálffy Julianna - Soha nem volt...

Soha nem volt jogom ébredni melletted,
nem láthattam reggel a szemedet,
nem fordulhattam feléd lágy mosollyal,
hogy megtudjam, milyen lesz a nappal.

Álomból, álomba ringatott a gondolat,
együtt ébredni, egy puha takaró alatt,
kettesben meginni a kávét Veled,
mindennap átélni, érezni a szerelmedet.

Nehéz volt lemondani erről az álomról,
a szívemben fájdalom, keserűség tombol,
nem kettőnkre, az életre haragszom,
nem érdemeltük meg, hogy minket ostorozzon.

Nem bújhatok el, fájdalmam eltakarva,
nem sírhatok szabadon, a válladra borulva,
ha találkozunk, a mosolyom szereted látni,
keményen tanuljuk, mit jelent a szó: várni.

Várni a véletlent, a gyengéd pillanatot,
várni a percet, mi gyönyört adhatott,
várni egy édesen puha csókra, ölelésre,
de az álomból ébredni kell, feledésre.

Miért nem álmodhatunk napot, holdat, csillagot,
a végtelent, a messzit, a máról átfutó holnapot,
színes tündérvilágot, benne egy boldog párral,
hol nincs bánat és könny, csak vidám madárdal.

Felejteni nem akarok és nem tudok,
fájdalommal bénítanak az éjszakák és nappalok
ha a szemedbe nézek, ott magamat látom,
Te is szeretsz, ez a szerelem nemcsak álom.

Talán - egyszer majd megérdemeljük,
hogy a reggelt közösen ébredjük, de az,
már egy másik élet, újra kell születni
ahhoz, hogy szerethesselek Téged.

Fodor Emese - Amikor a kezed nyújtod felém

Amikor a kezed nyújtod felém,
Én ölelő karomat tárom eléd.

Amikor Te szíved adod nekem,
Én életemet adom kincsem.

Mikor Te megpihensz mellettem,
Én kitárom Neked lelkem,

S én Neked adom a holdat,
Mely beragyogja az eget,
S a csillagokat hozom le Tenéked,
Hogy szíved ezzel teljen meg.

Mikor Te mellettem vagy,
A szívem mindig megpihen.

S mikor távol vagy,
Figyelő szemem Rád tekint,
S hosszú utadon kísér aggódva,
S ölelő karom örökké Téged segít.

Hámori István Péter - Legyél…

Legyél boldog, mert boldogság a sorsod,
Légy gondtalan, mert nem kell mást okolnod.

Légy könnyű, mint a hópehely a légben,
Legyél okos, akár sok dajka, régen.

Legyél nemes, mint hosszan érlelt jó bor,
Légy engedelmes, aki ért a szóból.

Légy ugyanolyan, milyen eddig voltál,
Legyél zsámoly, mit megpillant az oltár.

Legyél fény, amely éjszakára támad,
Legyél igaz, lépjen bánatra a lábad.

Légy bűnteli, ki napról-napra megtér,
Légy áldott, mert engem megszerettél!

Jószay Magdolna - Kék-érzés

Ahol a tó tükrén
reszket a Hold,
pilleszárnyakkal

hajam simogatja
lágy esti szél.
Ezüstharmattal

szívem megfürdeti
mélykék szerelem
kék varázslattal,

ahol a kék álmok
összeérnek
a kék vágyakkal.

Jatzkó Béla - Mert...

Mert úgy szeretsz, ahogy szeretem,
mert nem fáradsz sosem ölelni,
mert nem tudok veled betelni,
mert te vagy maga a szerelem,
mert minden rezgésed figyelem,
mert nem tudok másra figyelni,
mert kezdem magam irigyelni :
mert velem vagy jól és csak velem, –
mert küzd bennem gőg és félelem :
mert aki jön, el is tud menni,
mert nem lehet mindig csak nyerni,
mert a vesztesnek nincs kegyelem, –
alig merem megismételni,
hogy úgy szeretsz, ahogy szeretem.

Szakáli Anna - Mintha

Mintha verssé válna
minden szavad.
Külön, külön dallamba fordul,
mikor elönt a hála
a könnyem csordul,
mert hiányzik a szép,
az ölelés álma
s csak a betűk selyme,
a szavak bája simogat.

Mintha boldogsággá
szelídülne össze
minden leírt szó,
mely engem bátorít.
Csak tovább, tovább,
ó, hogy andalít,
ahogy fülembe suttogod,
a bánattól fosztott élet,
mélységes szent titkait.

Baranyi Ferenc - Elmondhatatlan vallomás

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
Elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás - vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul -
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

Benczés S. Gábor - A szerelem, az igaz szerelem

kérded, mi az a szerelem...
és azt hiszed, te kis bolond, most
kéjes titkokat mesélek, s te élvezettel
hallgatod? gondoltad, szívről, vágyról,
sok apró pajzánságról lebbentem fel
vörös titok-selymemet? hogy édes
csókról, titkos bókról mesélek neked?
hogy megmutatom, mint remeg lábad
majd, mint reszket a szó, ha hozzá
szólsz? hogy ezer rózsát markoló
izgatott-izzadó tenyérről suttogok neked?

ó, te kis buta! a szerelem,
az igaz szerelem fáj - mikor vele vagy,
de nem akarod, hogy átöleljen, sőt!
benned legyenek pőre gondolatai,
és ha nincs veled, kit szeretsz,
csak forogsz, meg topogsz,
és locsogsz, motyogsz és szorongsz,
két kézzel tépnéd ki a sóhajt melledből,
és ordítanál, sikítanál a világba,
és ha kinevetnek,
nem szégyelled, de fáj,
na, ez a szerelem!

hogy ha nincs veled, ha a valahovába
ment nem alszol, nyitott szemmel
kergeted álmaid, míg várod, téped
virágnak szirmát, ágyadban keresed
árnyát, illatát, édes izzadtságszagát,
sóhajtását, sóhaját lesed, hallod hangját,
ha nyikordul a szék, hol nemrég ő ült,
ha szellő lebbenti az ablak fátylát, és
számolod az ócska perceket, mit
büntetésül szabott ki rád
a szerelem!

és tűröd, ha aláz, tűröd,
még ha ki is ver a láz, és megbocsátod
neki, hogy te is vagy, és az agy, kis
massza a fejedben zsong, bong, és nem
érdekel, ha kérdezel, és választ arra nem
kapsz, csak vársz, csak jársz körbe,
dühöngve magadra, hogy megint
megbántottad, mert megkérdezted tőle:
szeretsz? s válaszul kapod: ó, bolond,
nem érek rá! és te zavartan nézel rá,
nem érted, hisz’ nincs fontosabb
kérdésed...

és az is az igaz szerelem jele,
ha mást tesz, és nem úgy, mint
képzeled, és te nem tudsz szólni,
és vele teszed a rosszat, de érzed,
csak vele, nem nélküle,
élete a te életed, és életed
nélküle nem élheted,
mert ennyire szereted, és
bármit mondhat, csak igaz lehet,
és a lehetetlen sem lehet,
és bármit tesz is, az úgy a jó,
mert áruló belőled nem lehet!

és az egy igaz szerelem, ha úgy
gyűlölöd, mint senki mást, és ha kérdi:
miért? nem érted, csak öleled, és szidod,
hogy megint ölelhesd, és ölni tudnál
érte, és ha bántják, neked fáj, és sírsz, ha
sír, és nevetsz együgyű viccein, és
számodra egyre szebb, mert neki azok a
ráncok, azok az őszülő szálak a
legszebben állnak, és beteg, szenvedő
testét öleled, megfésülöd, és ágyba
viszed az ebédet, s ha kell, megeteted, és
ha kell, azt, igen, azt te kiviszed...

és a gondok, ha beborítanak,
csak megkopott, üres szó a szerelem,
ha már mást szeret, hát elengeded,
mert tudod, kezét meg nem kötheted,
úgy szereted, hogy szabadságát
el nem veheted, és ha te mennél el,
nyugtod nem leled,
nem lesz nyugodt perced, csak ő kell, kit
gondolatban ölelsz, csak vele érzed,
hogy nem vagy egyedül,
ha jó, ha rossz fikarc életed...

igen, ez a szerelem, az igaz,
mert bármi történik, ő a vigasz,
és jutalmad megkapod, ha akarod,
s lehozhatod végre a választott csillagot,
és a meleg, mit csak vele érezhetsz,
az a jutalom, mit élvezhetsz,
és a csók, a test, érintés,
kéj, szédülés, ez mind a tiéd lehet,
mert szeret, és te is szereted,
és szereted, és ő is szeret,
hát ez a szerelem, az igaz,
kegyetlen szerelem!