Szabó Katalin - Szeretlek

Mennyire szeretlek
amikor a töprengés árkot húz
mélyen egy homlokredődben
Szeretnék halk patakod lenni,
s hűsítve folyni mélyülő medrében

Mennyire szeretlek
amikor hátadon gyöngyözve csillog
akaratod, mellyel nekiveselkedsz
Bújnék nyirkos oltalmához,
mint ahogy bújok forró szerelmedhez

Mennyire szeretlek
amikor csak fáradtan ülsz magad
gondolatban oly messzire járva,
s kapaszkodón keresed szemem
együtt mindenhonnan hazatalálva

Szabó Katalin

Benned otthonom


Érzem melegét válladon a nyárnak
Hideg lelkem reszketve bújik oda
A jégpillanatok futva elszállnak
Fagyszívemnek vagy napforró mámora.

Látom fényét az ébredő tavasznak
Szemedben pillantva a tiszta kéket
Értem melegét szerető szavadnak
Rásimítva az örök reménységet.

Nincs más otthon, mely melegebb mint vállad,
nincs tenger, mely szebben kék mint szemed
s nincs hang, mely nekem édesebb mint szavad

s elkerget felőlem minden felleget.
Szívemen bezárult az örök lakat
S másnak nincs kulcsa már hozzá, csak neked.