Sárhelyi Erika - Hiába fáj

Lám, megsirat minket az ég is.
Haragod-haragom, s dacom,
hogy írok csakazértis. Mert elvehetsz
mindent: kedvem s holnapom.
De nem, szavaim senkinek
nem adom. Ők nekem a vigasz, ha
szívemre lép a május, ha a remény
csak egy kántáló zsibárus, ha
előttem hegyeket növeszt
a seregnyi gond, ha nem vagyok
más, csak egy egyszerű bolond,
kinek sipkáján csengő helyett
néhány rím csörög, s várják már
odalent a huncut ördögök…
Szavaim úgyis angyalok küldték,
ki mástól lehetne ilyen ajándék...
Hogy adnám hát Neked vagy
bárki másnak? Nem veheti el
sem harag, sem a rossz arcú bánat,
sem egy jól indult, elrontott,
csütörtök, sem a túl-igaz,
elátkozott tükrök, de még a Nap
sem, mi ma is fittyet hány a
nyárra, mely csak toporog némán
a kertajtóban állva – a verset
ők sem vehetik tőlem. Ahogy neked is
hiába fáj e háromszögű szerelem.

Sárhelyi Erika - Révült reggelek

   
Szeretem a reggeli szenvedély furcsa
mohóságát, mikor még rest a test,
ám magát a vágynak úgy adja át, ahogy
nyugvó föveny a hullámot fogadja.
Álom s ébrenlét határán simul az
ismerős mozdulatba, míg a dévaj
gondolat izzó valóságra ébred.

S én szeretlek ilyenkor szeretni Téged,
mikor úgy találsz rám, mint a legelső
napon, tékozlón, vadul és kapkodón,
akár ha a szökevény időt féltenéd.
Ha lehetne, bőrömbe égetném ujjaid
parázsló helyét, hogy e reggelek
révületét mindöröknek tudjam.

Sárhelyi Erika - Bírni vágyom a percet

Tűnődöm, mint lobban el az idő,
s miként tűnik a semmibe az egyszeri,
megismételhetetlen pillanat.
S félem a soha vissza nem térő
jelent - a sorsot, ahogy rendre elnyeli
a szellőként lebbenő alkalmat.

Tűnődöm, vajon majd felismerem,
mikor leírom a legutolsó sort is,
hogy ez volt az, hogy ez AZ volt?
Vagy olyan lesz, mint némely szerelem,
öröknek hitt, mégis átlátszó és hamis,
ábránd, mi réges-rég hamvába holt?

S ha megszületik az utolsó dal,
az utolsó érintés, az utolsó csók,
megszólít-e, vagy nyomtalan elvész?
Életem csak gyönge árvalányhaj,
s én bírni vágyom a percet, az utolsót,
mielőtt köddé lesz a nagy egész.

Sárhelyi Erika - A Hold ágyában...

A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.
Fekete selyembe burkol az ég,
vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te,
én,
a hold
és a szerelem.

Sárhelyi Erika - Öszeraktalak újra magamnak

 Összeraktalak újra magamnak.
Nem vagy te más, csak néha
Megtörnek a fények a szemedben,
S olyankor elveszetten lötyögök
Tátongó, kongó szívedben.
De az érintés gyógyít, már tudom,
S többé már nem hazudom
Magamnak, hogy baj van velünk.
Ha kéz a kézben ébredünk,
S lemossuk arcunkról a bánat nyomait,
Elűzhetjük még életünk vicsorgó árnyait.
Összeraktalak magamnak megint.
Ujjaid nyomából, csókod párájából
Építettelek újra, hogy legyünk, mint rég,
Mi ketten, a kezdet és a vég,
Hogy ne legyen hátha és talán,
Mindig csak nagyon és igazán,

S ha könny gyűlik néha a szemembe,
Fejem tehessem az öledbe.
Hisz' te vagy a váram, otthonom,
Szerelmem, szeretőm, rokonom,
Mindenem te vagy, jól tudod...
S minden miénk, ha akarod.

Sárhelyi Erika - Féltés

Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg…
egyszer elvisz tőlem korán... túl korán.

Sárhelyi Erika - Büszkeség

Néma telefon, néma száj.
Nem beszélünk, ha nem muszáj.
Csendfalak között tengődünk,
Szavakkal nem vesződünk.

Lépne a láb, de konok az áll,
akkor is, ha szíven talál.
Nyúlna a kéz, de rálegyint -
ne kezdjük már újra megint.

Minek a száj, ha szól a szem -
annak tükre bizton üzen.
Falakat húzunk, akár a mester,
büszke a tartás, ilyen az ember.

Sárhelyi Erika - Lennék

lennék konok télben
felhők mögött bújó
sápadt napkorong
lennék neked a hit
hogy a föld holnap is
ugyanígy forog

lennék foszló avar
mélyén szunnyadó
fűszagú élet
lennék zúgó árban
messze-messzehangzó
angyali ének

lennék gyönge testben
zakatoló dacos
reményteli szív
lennék döbbent csendben
határozott hang
mi életre hív

lennék csöppnyi béke
két durva szó között
egy halk bocsánat
lennék a szerelem
mi melegen tartja
a hitvesi ágyat

lennék a halálban
szelíd elbocsátó
elengedő kéz
s lennék az életben
az örökké való
megmaradó rész

Sárhelyi Erika - Éj a tenyeremben

Elteszem emlékbe ezt a május estét.
Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.
Elteszem magamnak téli éjszakákra,
mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.

Most még csodás az alkony, lilába hajlik,
az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,
elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,
árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.

Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.
Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.
S míg a kertkapuban szédeleg a sötét,
az est vállamra borítja hűvös köntösét.

Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,
fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.
Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.
Szorítom reggelig - s lám, eltűnt mint egy álom.

Sárhelyi Erika - Így történt

Szelíd fények égtek szemedben,
S én beléjük feledkezetten
Tűnődtem, miféle Éden lehet
Szíved nekem termő kertjében.

S mint régi fényképen,
Kimerevítetten él bennem
Egy édes perc, midőn
Elmerültünk kéz a kézben,

Csendes beszélgetésben,
S észre sem vettük, mint
Tűnik el köröttünk tér s idő,
Ezernyi perc mint röppen el,

Miként lesz csöppé a végtelen -
S ekkor, e gyöngyfényű percben
Ért el minket, s ölelt keblére
Gyöngéden a szerelem.

Sárhelyi Erika - Napod leszek

Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.

Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss, ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.

Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek, s szádra szívemet csókolom.

Sárhelyi Erika - Csöndesen...

Csöndesen szeretlek.
Magamban. Nem, mint a csitrik,
Kik még világba kiáltják
Szívük határtalan örömét.
Az én szerelmem csak
Benned élve láttatja az erejét.
Álmodban szeretlek,
Nézve vonásaid jól ismert rajzait,
Mit rejthetnek vajon még
El nem mondott, éjben rejlő álmaid?
Szeretlek ébredőn, morcosan,
Szeretlek frissen és szakállas-kócosan.
És szeretlek téged munkába indulón,
Sietve adott csókoddal a számon,
S szeretem, ahogy tested nyomát
Elsimíthatom az összekuszált ágyon.
Én csöndesen szeretlek,
Csak annyira, hogyha múlna,
Majd nekem is fájjon...