Kovács Erika - Séta

    Tekintetem
    a tóparti földön sétál,
    homályos,
    de élő emlékekben botladozik.
    A tó tükre
    sóhajomtól megreped...
    Szerelem-padok jajdulnak
    alvó fák alatt
    - kölcsönös élmény -,
    torkomban visszagurul
    egy könnycsepp
    (az égből egy huncut
    csillag kikukucskál),
    arcomra mosoly merészkedik,
    és elmerülök létezésünk csendjében.

Kovács Erika - Mindig

Tudod, mindig lesz egy pillanat,
egy gazdátlan gondolat,
amikor rám találsz és én rád.
Ilyenkor csendben
lopva körülnézünk,
mert nem kell, hogy lássa a világ,
miként suhan át
két szív között
egy apró simogatás.
Talán lehunyjuk szemünk,
mert minden perc egy néma vallomás.
Kezeddel átöleled nyakam,
és arcomon megkeresed
őrült világunk lopott pillanatait,
majd lelkeink összeölelkeznek...

Kabátunk összébb húzzuk,
ki ne essen magányunk,
és továbblépünk...

egy másik pillanatba...

Kovács Erika - séta

Tekintetem
a tóparti földön sétál
homályos,
de élő emlékekben botladozik
A tó tükre
sóhajomtól megreped..
Szerelem-padok jajdulnak
alvó fák alatt
-kölcsönös élmény-
torkomban visszagurul
egy könnycsepp
(az égből egy huncut
csillag kikukucskál)
arcomra mosoly merészkedik
és elmerülök létezésünk csendjében.

Kovács Erika - már nem szólok...

már nem szólok ölelésednek,
hogy takarózzunk be
csendes, magunk teremtette árvaságunkban
egymással s nem figyelek
arra a tompa zsibbadásra sem
ami azt jelzi, hogy hiányzol...

és azt hiszem megbocsájtható,
ha közben elgyengülve
mégis számba veszem neved
s magammal vigasztalom,
mert összegömbölyödni látlak
messzi hegyek mögött...
...
(ha tudnád, hogy én
ilyenkor erdőnek képzelem magam
és 'ág-kezekkel" ölellek
szorosan...)