Szeicz János dr: Átölel a magány

Oly távol jársz,
az érintésed emlék már,
veled az élet múlott el,
s elszállt a fény,
minden remény,
szavamra most a csend felel.

A régi nyár
aranyló fénye nem ragyog,
szemed tüzével nem hevít.
Emlék ölel,
lágyan száll el,
s magányom mindent elborít.

Maradj velem,
hiszen a tél már oly közel,
gyújtsd meg még egyszer hajnalom,
emléked még
bennem úgy ég,
mint lappangó parázs halom.

Az éveim
fogynak és búcsút intenek,
csak álmaimat őrzöm meg
a papíron,
hogy maradjon
emlék ez a fakó szöveg...     

 

Zsefy Zsanett - Vallomás feltételes módban

Ha a hajnal lenne a házad,
én bíbor lennék a felhők felett,
rózsát fodroznék Holdad udvarába,
vitorlát bontana a képzeletem.

Ha a hajnal lenne a házad,
üstökösként szelném az eget,
fényt fonnék e fonák világra,
és rongyosra tépném az éjeket.

Ha a hajnal lenne a házad,
udvarodra peregnének a csillagok,
zsebembe csenném mindahányat,
egynek se lenne irgalom.

Ha a hajnal lenne a házad,
rám érinthetnéd az ébredő perceket,
csillagtakaród alatt élednének a vágyak,
és én velük halnék, ha kell, esztelen.

Szalai Krisztina - Végtelenül veled

Így maradjunk egyként szállva,
Fütyülve most a Világra!
Mert a csókod Csillagkincsem
A Mindenségbe repít engem
A sötétben fénnyé válunk,

Éles Attila - Nem sírsz egyedül

Szomorú vagy.
Nézem könnyeid,
ahogy fakóvá mossák
szemed kékjét,
s mint apró gyöngyök,
álladig gurulnak.
Tenyerembe temetem arcod.
Remegsz, mint törött szárnyú
fióka, ki a fészekből
kiesve hontalanná vált.
Nem érted, miért hallgatok.
Nekem nem szabad sírni.
Férfi vagyok,
törhetetlen szikla, támaszod.
Ám belül, szétguruló gyöngyeid
vihart kavarnak.
Lelkemet öntözi jeges zápor.

Tenyerembe temetem arcod.
Nem sírsz egyedül.

Illyés Gyula - Kapcsok

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Baranyi Ferenc - A szemekből a messzeség kilátszik

Minden hazudhat öleléskor.
a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
volna igazabb
és a heves mozdulatok esetlensége;

minden hazudhat öleléskor.
az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
volna igazabb
és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;

minden hazudhat öleléskor:
Az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
bőbeszédűsége éppúgy,

mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
bőbeszédűsége volna igazabb
és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
hallgatása;

minden hazudhat öleléskor,
csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
a szemekből a messzeség kilátszik:
az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
mint mint a megadással lecsukódókból.
(És az ellentétek játéka se segít,
mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
kilátszik a messzeség,
mint az istenítően lecsukódókból.)

A szemekből a messzeség
- a halhatatlan ellenvetések ellenére is -
könyörtelenül kilátszik.

(Amíg csak védtelenségünk határvonalainak
gyanakvás-aknazárait is
fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
biztoskezű tűzszerészei.)

Erdős Olga - Ölelj át

Ha az éjszaka véget ér,
de még napkelte előtt,
Ölelj át,
vigyázz rám,
mint soha azelőtt
Ha hallgatsz,
én is hallgatok,
nézlek,
s beszívom illatod
Ha beszélsz,
iszom szavaid,
figyelem ajkad
és kezed mozdulatait.
Ha hozzádbújok,
veled biztonságban vagyok
Ha szeretsz,
nem kell úgy tennem,
mint a nagyok;
lehetek az...
aki vagyok.

  

Éles Attila - Elmentél

Még nem fáztam úgy, mint mikor elmentél.
Lelkem felkapta a hideg őszi szél.
Messzi sodorta mint a falevelet,
hogy valahol ledobja, ahol lehet.
Minden elszállt a széllel, csak a hideg
nyirkos jelen van itt velem. Az ideg
pattanásig feszül, hátam meggörbül
s a bánat tátongó, vérző sebet szül.
A sebből szerelmem szivárog, lassan
távozva testemből. Ott fent magasan
héják várják a prédát, lecsapnak rám
hogy karmukat szívembe vájják, és lám:
te nem vagy már sehol, hogy ints nekik
ne bántsanak. Ruhám szaggatják, pedig
már nem küzdök, várom lassú halálom
ahogy a bánat súlya maga alá nyom.
Fekszem kiterítve, alázva, pőrén
nem érzem illatod a nyakam bőrén.
Itt hagytál hát. Vacogva a kíntól, félve,
hogy a hidegben nem maradok élve.
Még nem fáztam úgy, mint mikor elmentél,
lelkem eldobta már a zord őszi szél,
mély üregbe, hogy a hó betemesse
s egy kőre véste, "Senki ne keresse"

Szeitz István - Négy sorban

Neked nem írok álmatlan éjet
hátnak feszülő keresztet
neked nem írok semmi szépet
csak tudd, mennyire szeretlek

P.Buzogány Árpád - Elmúlik ez majd

Holdfény volt, mint giccses éjszakákon
és azt üzented, hiányzom neked.
Elmúlik ez majd nálad, gondoltam,
nem erről írnak szép szonetteket,

messze vagy, és mért gondolnál rám,
az éjszakában elegen vannak,
akiket hamar meg is kívánhatsz,
míg a hold az égről félreballag,

szóval ezt már nem tudom komolyan
venni, még ha látnám szemed
villanását, talán – most ne próbáld
magadhoz láncolni a lelkemet,

hisz csak most lett könnyű, mint szitában
rázogatott liszt felszálló pora,
és a szívem se szorul úgy össze,
most már mint a telehold, akkora,

még ha rád gondolok is. És másra
gondolok inkább, néha még fájón,
hogy minden régi szavad, mosolyod
egyszer hajnali párává váljon.

Szabolcsi Zsóka - Feléd

   

Hangod hangom felé,
hangom hangod felé...
kapaszkodunk szavakba,
reményekbe, hitekbe;
lángod parazsam felé,
szikrám lángod felé...
testetlen lélekkel lobogunk
hitetlen is bizakodva;
hiányokkal kövezett úton,
úttalan rögökön,
napok sötétjében,
éjek sugarában,
könnyes ragyogásban,
harmatos álmok közt,
hajnali ábrándok
félszeg mosolyában,
emlékek illatában
botorkálva tova;
kezem kezed felé,
lelked lelkem felé

Éles Attila - Fogd a kezét

Adj oda bármit, égesd el magad,
mutasd meg minden
kagylóba zárt titkodat.
Kitárt karjaid közzé feszítsd az éji eget,
keress közös csillagképeket.
Homlokodon hozz egy csillagot,
nézzétek együtt, hogyan ragyog.
Fejtsd meg a szél mit dúdol
a kék hegyeken túlról.
Zúzd össze az időt
és mikor szilánkokra tört,
vegyél egy végtelen darabot,
tekerd körétek, mint egy szalagot.
Óceán mélyéről felhozott
titok-gyöngyeid fűzd láncra,
úgy akaszd a nyakába.
A végén, mikor már nem marad semmi,
lelkedet kell lábaihoz tenni.
Ha lehajol és érte nyúl,
te fogd a kezét.
Csak nézd, szótlanul.

Szeitz János - Utószó

Bocsásd meg nekem, Kedves,
Hogy éltem.
Álmaimhoz csöndben visszatérek.
Elrejtelek magamban,
Te csak szállj, repülj,
Találd meg halhatatlan
Társaid.

Péter Erika - Karácsony nélküled

Ha fakó erkélyek
fényfüggönybe bújnak,
vakítóra törölt
ablakszárnyak mögött
gyertyalángok gyúlnak,
akkor tudom,
karácsony közeleg.
Karácsony - nélküled.

Mikor panelházak
kaptárkalitkái
díszpáhollyá válnak,
szürke, poros
madáretetőkből
fenyők kandikálnak,
akkor tudom,
karácsony közeleg.
Karácsony - nélküled.

Ha a kirakatok
drága portékája
vásárlásra késztet,
megszédít a pláza
lenézett varázsa,
a zsúfolt csillogás,
akkor tudom,
karácsony közeleg.
Karácsony – nélküled...

(részlet)

Karácsony

 

MINDEN IDELÁTOGATÓNAK!

Simon István - Csillagot láttam

Csillagot láttam a szemedben-
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz;
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
áru benned fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne itéld azt, akit szeretni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy oly kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsit forrást
óceánokkal összeköthet

Illyés Gyula - A szerelem ismerkedés

Kevés, kevés, mindez kevés,
várlak, szeretlek! Szeretnélek
át- és átjárni, mint a véred,
mint a levegő, mit beszísz.
A szerelem ismerkedés -
a léleknek? A testnek is!

Nem akarlak, csak megismerni,
csak megismerni, semmi mást,
a titkos azonosulást,
mit egyház és bölcselet hirdet.
Magányomat vágyom levetni,
a magányt rólad, mint az inget.

Benned szeretnék lakni, ott,
hol dolgos, szorgalmas szíved.
Egy szívet szeretnék veled!
Tagjaidban vágyom ezernyi
bajom, kínom egy jó nyugodt,
nagy nyújtózással kiheverni.

A ruhám, a házam, lakásom,
te légy a hazám, világrészem,
Európám, a Mindenségem,
végső kitörésem a vak
szolga-sorsból, a lázadásom,
mielőtt elpusztítanak.

Szégyenem már szó s gondolat -
bőrödön, húsodon keresztül
bocsáss magadba mindenestül,
adj olyan otthont, amilyent
magzatának az anya ad,
adj egy lélegzet végtelent!

Vázsonyi Judit - Egyszerű szonett

Most ne beszélj, csak csendben, némán nézz rám!
Fürödni akarok szép szemeidben.
Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám,
szememből olvass, tiszta tükröd lettem.
Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt,
hagyd a tüzet áramolni a vérben,
olvassza egybe a múltat a jövőt,
sem ettől, sem attól ne kelljen félnem!
Rád vártam, tudom, amióta élek,
kerestelek már ezer árnyalakban,
szavak nélkül is minden titkom érted,
s én meglelem magam minden szavadban.

Részed vagyok, és Te részemmé lettél,
a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.

Szabolcsi Erzsébet - Sóhajokba kapaszkodva

... mert az élet repül velünk,
ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,
andalogva, kézen fogva,
emlékeket felkarolva,
sóhajokba kapaszkodva,
összebújva vagy széthullva,
illatokkal, illanókkal
tele tarisznyánk a jóval,
hamubasült fájdalommal,
friss idővel, vagy a múlttal,
ezerarcú szép titokkal...

Illyés Gyula - Szerelem

   

  
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

Simon István - Egy szerelmes éjszaka után

Egy szerelmes éjszaka után
Ólomsúlyú pillákkal ébredsz
Elmúlt a kéj, elmúlt a gyönyör
Fáradt vagy, s ez (most) nagyon gyötör.

Megérte-e, vagy mégse?
Ezen meditálsz,
Mint másnapos a szóda mellett
De az emlék számít nem a fagy.

Illyés Gyula - Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött - szívem is hallja
törik az őszi fű
Te jössz, tudom. Miről?
A lépted nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy
a szívem is ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív
de ha Nap besüt
üveges lombja fölragyog
tündöklik mindenütt.

Szabolcsi Zsóka - Álmokkal ébredek

Néha álmokkal ébredek:
holdas távolokat képzelek
kinyújtott kezem közelébe,
játszom felhőtlen eget,
sűrű napsütésben ragyogó mosolyt.
Játéka vagyok rejtőző vágynak,
s tarka álmaim csalfán vágynak
új erek lüktető örömére,
új dalok szenvedélyes ritmusára.
Játszik velem tünékeny pillanat,
s mire visszamosolyognék,
összetört babaként fájok
lázálmok poros polcain...

Csoóri Sándor - Homlokod homályából

Kiszolgáltatsz a boldogságnak
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből,
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket,
ahol velem szerettél volna járni -
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
s homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

Árvai Attila - Támaszom

  
Légy majd a támaszom, ha egyszer megöregszem
Ha nehéz lesz a járás, s ráncos lesz két kezem
Légy akkor is támasz, ha egyszer nem emlékszem
Hogy reggel, vagy épp este, néked mit meséltem

Légy majd a támaszom, ha egy nap öreg leszek
Légy akkor is velem, mert nélküled elveszek
Légy az igaz barát, még ha vén is leszek
Kérlek, fogd a kezem, hisz akkor is szeretlek

Légy majd a támaszom, ha hajam őszre fordul
Akkor is légy majd az, ha könnyem is kicsordul
Az idő lassan eljár, sajnos felettem is
De támaszom, csak Te légy, e borús időben is

Légy kérlek támaszom, minden körülményben
Akkor is légy velem, ha majd megéhezem
Légy akkor is velem, ha egyszer majd haldoklom
E kivált nehéz napon, ne kelljen csalódnom

Légy az én támaszom, mikor szólítalak
Ha az idő tépázta, barázdált arcomat
Megsimítod néha, mikor megihlettél
Súgd fülembe olykor, csak engem szerettél...

(részlet)

Paul Géraldy - Nyugtalanság

A kacajod oly könnyedén,
oly légi-fényesen repes
az árnyban, ahol élek én.
Nagyon erős. Tökéletes.
Ezt nem szeretem, ne nevess.
A házban ettől annyi fény, vagy
egészség száll szét szüntelen,
hogy önmagadnak is elég vagy.
Így félek, és az kell nekem,
hogy szenvedő légy, álmatag,
cicáskodó is, és magad
kicsinynek érezd, sírni tudj,
bús, gyenge nő, ki nem ragyog.
Mert akkor nem szeretlek úgy.
És sokkal nyugodtabb vagyok.

Simon Zsolt - Hozzám tartozol

Az vagy nekem, mint folyónak a tenger,
Mint diófa levélnek a mosolygós szeptember,
Mint lázas gyermeknek az anyai kéz,
Mint hideg földnek a tavaszi vetés.

Szeretlek, mint hold a csillagot,
Mint az eső a földbe rejtett magot,
Mint gyönge újszülött édesanyja illatát,
Mint az idős asszony fia mosolyát.

Kutatlak, mint fény a sötétet,
Mint kíváncsi gyermek szép tündérmeséket,
Mint reszkető kéz a könnyes arcot,
Mint szerelmes a messzi holnapot.

Hozzám tartozol, mint nappal az éjhez,
Mint kemény munka a töredezett kézhez,
Mint igaz szó a tiszta gondolathoz,
Mint enyhe szellő a nyári alkonyathoz.

Benyó Judit - Gyere szeretni

Alkonyodik,
füst és őszirózsa-illat kering a kertben,
az utcán szédülnek a lombkoronák -
két szememben orkán süvít végig,
csók-förgeteg!
Emlékeink sokáig dörömbölnek,
játszanak velem,
nevetnek, sírnak, vigasztalnak!
Belémkarmoltak a vágy tigris-karmai,
gyere, itt a szerelmes idő,
gyere szeretni!

Kovács Daniela - Ha nem volna igaz...

Lehet, hazudnék, hogy jól vagyok, vidám,
akkor is, ha éppen könnyű láz ver le,
s ha bánat leng szívemen, mint kendő leng a fán;
akár egy tojáslopó, fészekdúló gyerek
hazudnék, hogy nincs baj, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, hogy nem félem a halált,
válladat lesném: rándul-e vagy remeg,
s ha torkomra öklendene, hogy pokolian bánt,
visszanyelném mindazt, mi élo kínná dermedt,
és mosolyt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, ha csönd rontana rám,
hogy lelkemből kitépve, épp versbe temetlek,
és pogány módra, édesszájú szókkal tagadnám,
hogy vágyam néz utánad, s épp némán követlek,
közönyt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, hogy sorsom alkonyán
szép emlékedből ácsolnék síromra keresztet,
bár hol lennél Te akkor? Tán másról, kacagván
új verset faragsz majd, a mieinknél szebbet,
s én örömöt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Szeitz János - Megszólítlak

Megszólítlak némán minden éjszaka.
Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,
és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.
Jó így, és megtagadom a józan észt:
a tudás felett ítél a vágy, merész,
amit tagad a tudás, a léleké
a döntés: kapcsolatok az éteren
át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt
derűs álmom elé; a kóbor reményt
elűzni késztet így, és elfogadni
az ébrenlétben, már rám szabott valót,
hozzád enged a kegyes éjszaka, és
emlékeddel álomba fogad a csönd.

Nagy Horváth Ilona: Valami szép

Te erős voltál,
engem széttépett a reggel,
s hol utunk kétfelé ágazott,
hasított belőlem még egy darabot
a felismerés,
nélküled megyek tovább.
A szó, szerelem,
új köntösbe öltözött.
Már tudom, igaz,
az élet néha a legszebb álom,
és tőled az.
Csendre intem árvult
jajszavát a szívnek,
indulok én is.
Még visszanézek ránk…
Ott lüktetett minden pillanatban
valami szép és visszavonhatatlan:
megtaláltál, megtaláltalak.

P. Pálffy Julianna - Van úgy...

... van úgy, hogy néha
nem gondoljuk át - mit
és mennyit veszíthetünk,
hogy nem bírunk többet,
hogy a fájdalomtól megtörhet
- a szívünk;
elborít egy érzés, a vágy és
mi mégis megyünk tovább,
vakon, némán és süketen,
behálózza a lelkünket is,
a csodaváró, könyörtelen
- gyötrelem;
hiába minden - tudjuk -
ajkunkon, az utolsó szó
még dadogva sem tör elő,
mit nem mond ki a férfi,
elvállalja, belehal, de megteszi
- a nő;
keserű a könny, a csókok
méze sem elég édes már,
a múlt fonalát fonjuk,
hogy legyen belőle, reményteli
- fénysugár;
fénye csalóka, csak hiteget,
ha elszakítjuk, emlékként él tovább,
mi szép volt egy szerelem hajnalán
- elmúlik - a szív kiszabadul,
s nem lesz soha többé
- rabmadár.

Éles Attila - Alszom veled

egyszer kéket álmodtam
tó tükrét szemeid színét
suhantam sárga rét felett
aranyló mező hajad lehet
ágyban feküdtünk nálad
apró pöttyös gömbölyű vállad
táncolnak halvány pihék
tarkódon hol hajad véget ér
te csend vagy bennem
szendergő lebegés
perzselő tűz
holtomig vágy
derengő hajnalon
szemem kinyitom lassan
minden kép itt marad velem
szeplős válladra hajtom fejem
párnának gyűröm álmom
tovább alszom veled

Fodor Emese - Amikor a kezed nyújtod felém

 

Amikor a kezed nyújtod felém,
Én ölelő karomat tárom eléd.

Amikor Te szíved adod nekem,
Én életemet adom kincsem.

Mikor Te megpihensz mellettem,
Én kitárom Neked lelkem,

S én Neked adom a holdat,
Mely beragyogja az eget,
S a csillagokat hozom le Tenéked,
Hogy szíved ezzel teljen meg.

Mikor Te mellettem vagy,
A szívem mindig megpihen.

S mikor távol vagy,
Figyelő szemem Rád tekint,
S hosszú utadon kísér aggódva,
S ölelő karom örökké Téged segít.

Horváth Attila - Ha szeretnél ma még

Nem tudom, hívsz-e holnap,
nem tudom, jössz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Nem tudom, hogy látsz-e holnap.
Nem tudom, hogy lesz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Ha nézhetném, ahogy elalszol.
Ha itt lennél, mikor ébrednék.

Ha mégis máshogy lenne,
és én már nem leszek benne,
legyen szép. Legyen úgy is szép.
Akárhol és akármerre,
vezessen a jó szerencse,
és segítsen, segítsen az ég.
Minden ajtó titokra nyílik.
Ha tudnánk a jelszót, be se léphetnénk.

Nem tudom, hívsz-e holnap,
nem tudom, jössz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Nem tudom, hogy látsz-e holnap.
Nem tudom, hogy lesz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Mintha már a semmibe szédülnék,
szeretném, ha szeretnélek még!

Álmok olvadóban.
Lángok elfogyóban.
Szeretném, ha szeretnél ma még.
Napok, évek elfutóban.
Lábnyomok a tiszta hóban.
Szeretném, ha szeretnél ma még.
Mintha már a semmibe szédülnék,
szeretném, ha szeretnélek még!

Tárnok Mihály - Tudnál-e engem...

Tudnál e engem úgy szeretni,
Hogy elnézd a hóbortjaimat?
Hallgatnád e rosszuk szívemben,
Az elfáradt dobbanásokat?

Ha kérnélek, hogy ülj az ágyra,
Hallgasd meg a sótalan szavam,
Tennéd e, mit kedvem diktálna,
Hallgatnád e hangzataimat?

(Okos vagy! Sík, hol futhat szemem,
Lagúna, hol fáradt hajósként
- kit vihar tépett, meg nem értve -,
Vigaszokért hozzád érkezem.)

Más borzolását elsimítanád?
Látnál e szépnek álmodozva?
Sírnál, ha sírni volna kedvem,
Sós könny közt, sósán csókolózva?

Ha menni volna újra kedvem,
Mondanád-e: siess, rohanva!?
És virág, kit betűznék olykor,
Csavargókedvű ősz hajamba?

Látod, én mind ez lennék neked,
Mindenemet Teneked adnám;
Eget, Földet, s a Csillagokat -
ha gúnyolnának? Kikacagnám!

Ők nem tudják, hogy mily fenséges,
Téged olykor istennek látni,
Kit megcsalatva, hamis szókkal,
Végül is térdelve imádni...

Nagy Ilona - Kinyújtott kezekkel...

Emlékszel?
Vártalak... napmeleg kinyújtott kezekkel,
s titokban reméltem, majd egyszer megfogod,
és úgy csúsztatod át kezedet kezembe,
hogy nappal felébredjenek a csillagok.

Azt akartam, hogy beleremegjen a csend,
amikor tenyerünk szeretve összeér,
s olyan meleg legyen majd köröttünk a perc,
mint kemencébol frissen kibúvó kenyér.

Hogy ölébe vonja lágy szello a fákat,
mert ujjunk összefonódva pihenni tér,
s üstökös csóva szakítsa át az árnyat,
mikor egymásra simul két nyitott tenyér.

Emlékszem...
Vártalak... s tusfeketébe fordult az ég,
lassan a kezem is elkezdett remegni,
ujjaim oly fagyosra hűltek, mint a jég,
s csak arcomat tudtam kezembe temetni...

Éles Attila - szeretsz-e

nézd az este félig már lenyelte a napot
némi vöröset a hegytetőn hagyott
narancsszínt öntött a tó vizébe
jössz-e velem hogy ússzunk benne
mint páros koktélcseresznye

leülsz-e velem vén fűzfák alá
hallgatni mit súgnak
amint felidézik a múltat
nézni ahogy libben ezernyi falevél
ha táncol velük az esti szél

sétálsz-e velem lámpasor alatt
átugrálva megnyúlt árnyakat
vattacukor-felhő mögé bújva
akár egy szerelmespár ki csak andalog
nevetsz-e rám mint az angyalok

megcsókolsz-e mielőtt búcsúzol
hozzám bújsz úgy mint egyszer egy
téli estén mikor a hóban elestél
keressük-e a másik szemét hogyan ragyog
vagy távolról nézzük egymást mint a csillagok

megtalállak-e ha kereslek
ha neved kiáltom üres este
meghallod-e sóhajom
szeretlek
de lehet szavaim néma harangok
s te elmész nevetve

szeretsz-e

Harcos Katalin - Ha ölelsz...

Csak lágy szavakkal szólok, szépen,
mikor mézlő csókjaidat kérem;
csak simogatlak, lesve, hogy éled
öledben tüze a szenvedélynek,
s életre kelnek régmúlt remények,
ha ölelsz...

Csak lelkem szárnyal egyre feljebb
extázisunkban élve a mennyet,
s csókokban égő szerelmednek
amíg szent hullámai elfednek
testem karodban alélva reszket,
ha ölelsz...

Csak szívem dobban hevesebben;
lázas örömtől repesve rebben,
mind vágyóbban, mind édesebben,
hogy érted szomjas, remegő testem
láva-öledben elcsendesedjen,
ha ölelsz...

Halmágyi Sándor - Nem tudok nem gondolni rád

Hogy ki voltál nekem, a választ keresem
És mondok szavakat – kicsiket, nagyokat
Hisz nem volt olyan rég, a postás keres még
Sok régi, jó barát emleget, gondol rád

A nappalt még csak jól bírom, emléked este fáj nagyon
Mindegy, vállalom vagy tagadom, de szent igaz, hogy akarom
Nem tudok nem gondolni rád
Nélküled üres lett a ház, néptelen

A hűvös kezekért, a fénylő szemekért
A sok-sok mosolyért, köszönet mindenért

A nappalt még csak jól bírom, emléked este fáj nagyon
Arcod ott dereng a falakon, a hangod szól egy szalagon
Nem lehet nem gondolni rád

Mindegy, vállalom vagy tagadom, de elkerül a nyugalom
Nem tudok nem gondolni rád
Nélküled üres lett a ház, néptelen

Ha egyszer visszatérsz és veled jön a fény
Majd újra nevetünk, boldogan te meg én
Volt sok szép örömünk, mégiscsak köszönöm

Radnóti Miklós - Mellettem alszik...

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dudolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsimít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

hogy ne beszéljek. Így készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos esső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

Éles Attila - Nyári zápor

Elmúltál, akár a nyári zápor,
amit a gyors szél messzire sodor.
Illatod maradt itt.
Friss ózon, fű, édes eper,
ami onnan szállt fel,
ahol a felhők közül előbújó nap
megcsókolja a földet
és a forróság.
Jó, hogy létezel.
Távol még látni a szivárványt,
ahogy átöleli az eget,
de színei lassan feloldódnak
és eltűnnek veled.
Nem lélegeztünk együtt eleget.
Elmúltál, akár a nyári zápor.
Mégsem szűnsz bennem sajogni.
Visszatérő fájdalom vagy,
folytonos lüktetés.
Néha izzó vágy, olykor
szerelmet ígérő remény,
üresség.
Már elmúltál, akár a nyári zápor.

Szeicz János dr. - Most már tudom

    

Most már tudom, mit jelentett nekem,
Mikor a gond gyötört, és fájt az értelem,
Szavaid erősítettek meg engem,
Az örökös harcban, mit vívtam szüntelen,
Ha fáradtam, s elcsüggedt a szívem,
Mert hasztalannak látszott minden küzdelem.

Most már tudom, hogy benned volt erőm.
Te voltál a tudás, az akarat próbája.
Amit elfogadtál, semmit el nem nézőn,
Egy gyermeket tanít, s félt így az anyja,
Az bíztatott, hogy higgyek, amikor vergődöm,
Viseljem, mit rám mért a sors haragja.

Most már tudom, háborgó érzelmeim,
Csak hűségedtől kaphattak megnyugvást.
Amikor nehezen viseltem fájó sebeim,
Nálad találtam mindig gyógyulást,
Mert sorsokon át védtek engem szemeid,
Hisz a kozmoszban találtuk meg egymást.

Most már azt is tudom, hogy nélküled,
Miért lett olyan nehéz az életem.
Hiányodban minden fakó, szürke lett,
Tengerként árad bennem az érzelem,
Mely áldott hatásodra mindig béke lett,
Amikor átölelt a drága két kezed.

Most már tudom, miután elmentél,
Lelkünk több volt, nem egyszerűn rokon,
Hisz te meg én, az öntudatos két fél,
Tenni együtt tudott, százezer fokon.
Hiányodban egyre jobban érzem, én
Nélküled csak fél vagyok, s ezt már tudom.

P.Buzogány Árpád - Rózsát lopnék

Sötét fák alatt fütyöl a szél,
levelet lapít a vizes útra.
Vastag falak mögül ma este
lánykacagás visszhangzik újra.

Hosszú hajakat simít a fény,
éjszagú, fehér bőrön látszik
mohó nézések pírnyoma,
és szenvedély hevül a lázig,

ágak között szétfolyt a dallam,
ringó testeket hajlít beteg
ritmus, mindig csak mások felé –
most rózsát is lopnék értetek,

bort töltenék régi szerelmek
poharába, ne kopott, tompa
szemmel idézzék régi táncunk –
játék ez, virág kalapomba.

Kovács Erika - séta

Tekintetem
a tóparti földön sétál
homályos,
de élő emlékekben botladozik
A tó tükre
sóhajomtól megreped..
Szerelem-padok jajdulnak
alvó fák alatt
-kölcsönös élmény-
torkomban visszagurul
egy könnycsepp
(az égből egy huncut
csillag kikukucskál)
arcomra mosoly merészkedik
és elmerülök létezésünk csendjében.

Molnár Rózsa - Húsz év után

I.

Azt mondtad, nem örök a szerelem,
hogy jönnek az idők, a feledkezések,
és makacskodnak majd velem,
a kérlelhetetlenségig megaláznak.

Azt mondtad, nem örök a szerelem,
mert, ha kigyomlálja hajszálainkból
a sötétet, összekuporodik majd, nevet,
megy, futni kezd más után, mert mehet.

Tegnap hallottam a hangod,
a távolnak kiáltott,
összekoccant fogammal a pohár...
ismerem még most is a dallamot,
soha ellenem, mindig nekem szóltak.

... beszéltem, csak beszéltem, de a
mondatokról elfeledkeztem.
Rohantam a hangod után,
el ne vesszen a levegőben.
Nekem fontos. Sután,

ha mindennapos, tudom sok lehet,
de az én fülem csak matat, keres...

Te mondtad, maradjak, ha
akarnék is, máshoz csak szaladjak,
de neked maradjak.

Te mondtad, fáj,
harap és váj, ha
megkerülöm a szót és
elhallgatom a másikat,
húsz év után is...

Húsz év után is itt állok az
ismerős semmiben és mintha csak
az előbb mentél volna el,
várom, hogy kinyisd az ajtót
... és nem értem,
hogyhogy nem örök a szerelem?

Hollósy Tóth Klára - Végtelen szerelem

Az egész életem rád építettem,
s most sikong a lelkem, mint künn a szél,
költői képet álmodott szemem,
és köröttem kiüresedett a lét.

Velem maradt, mit annyira szerettem,
szemeidben a féltés, a reszketés,
olyan élesen tudsz élni még bennem,
mintha most váltunk volna el, imént.

és helyetted már csak a csend beszél,
a szavaid metamorfózisa,
a tolongó érzések halmaza,
kételkedés, s reszkető szenvedély.
emlékeim játszanak velem még,
a szerelem, a nem múló, a mély.

Gyurkovics Tibor - Minden levél

Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.

A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.

Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.

Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,

hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,

neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,

ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület

láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az Isten szabta ránk..

 

Pákolitz István: Nem múlik el a szerelem

Nem múlik el a szerelem
Csak fegyelmezett lesz.
Szavak nélkül is mindent tudó
Pillantásból is értő
Messzeségből is megérző
A lélekrezdülést is fölfogó
Bizonyosság.

Nem múlik el a szerelem
Csak aggódás lesz.
Minden köhintést számontartó
Mindenben betegséget szimatoló
Mindíg virrasztó, örök féltés
És bátorító ölelés.

Nem múlik el a szerelem
Csak ellenállás lesz.
Reszkető, fájdalmasan szép tiltakozás
A halványuló pipacs hullása ellen
A ráncokban megbúvó nagy törvény ellen
Minden sírba húzó emberi béklyóval
Szemben.

Nem múlik el a szerelem
Csak tüntetés lesz.
A mozdulatlanság..
A kimondhatatlan tehetetlenség ellen
A keménykoporsó,..
A meredt szemű,..
Kibírhatatlan csönd
A választ nem adó
Néma temető ellen.

Nem múlik el a szerelem...

N. Horváth Péter - Szerelem

Mint az ágaktól búcsúzó megnyúlt esőcseppek,
úgy rezdülnek bennem a feléd vonzó erők,
ahogy szürkületkor fényjelek születnek
egy várost rajzolva ki a szemlélődő előtt.

Mert minden egyes csodát újra költ a holnap.
Hisz tudja, ez az érzés elavulhatatlan,
és szeretném, ha úgy éreznél hozzád tartozónak,
hogy sarokkőnek lássál, ha szétnézel magadban.