Nagy Ilona - Kinyújtott kezekkel...

Emlékszel?
Vártalak... napmeleg kinyújtott kezekkel,
s titokban reméltem, majd egyszer megfogod,
és úgy csúsztatod át kezedet kezembe,
hogy nappal felébredjenek a csillagok.

Azt akartam, hogy beleremegjen a csend,
amikor tenyerünk szeretve összeér,
s olyan meleg legyen majd köröttünk a perc,
mint kemencébol frissen kibúvó kenyér.

Hogy ölébe vonja lágy szello a fákat,
mert ujjunk összefonódva pihenni tér,
s üstökös csóva szakítsa át az árnyat,
mikor egymásra simul két nyitott tenyér.

Emlékszem...
Vártalak... s tusfeketébe fordult az ég,
lassan a kezem is elkezdett remegni,
ujjaim oly fagyosra hűltek, mint a jég,
s csak arcomat tudtam kezembe temetni...

Éles Attila - szeretsz-e

nézd az este félig már lenyelte a napot
némi vöröset a hegytetőn hagyott
narancsszínt öntött a tó vizébe
jössz-e velem hogy ússzunk benne
mint páros koktélcseresznye

leülsz-e velem vén fűzfák alá
hallgatni mit súgnak
amint felidézik a múltat
nézni ahogy libben ezernyi falevél
ha táncol velük az esti szél

sétálsz-e velem lámpasor alatt
átugrálva megnyúlt árnyakat
vattacukor-felhő mögé bújva
akár egy szerelmespár ki csak andalog
nevetsz-e rám mint az angyalok

megcsókolsz-e mielőtt búcsúzol
hozzám bújsz úgy mint egyszer egy
téli estén mikor a hóban elestél
keressük-e a másik szemét hogyan ragyog
vagy távolról nézzük egymást mint a csillagok

megtalállak-e ha kereslek
ha neved kiáltom üres este
meghallod-e sóhajom
szeretlek
de lehet szavaim néma harangok
s te elmész nevetve

szeretsz-e

Harcos Katalin - Ha ölelsz...

Csak lágy szavakkal szólok, szépen,
mikor mézlő csókjaidat kérem;
csak simogatlak, lesve, hogy éled
öledben tüze a szenvedélynek,
s életre kelnek régmúlt remények,
ha ölelsz...

Csak lelkem szárnyal egyre feljebb
extázisunkban élve a mennyet,
s csókokban égő szerelmednek
amíg szent hullámai elfednek
testem karodban alélva reszket,
ha ölelsz...

Csak szívem dobban hevesebben;
lázas örömtől repesve rebben,
mind vágyóbban, mind édesebben,
hogy érted szomjas, remegő testem
láva-öledben elcsendesedjen,
ha ölelsz...

Halmágyi Sándor - Nem tudok nem gondolni rád

Hogy ki voltál nekem, a választ keresem
És mondok szavakat – kicsiket, nagyokat
Hisz nem volt olyan rég, a postás keres még
Sok régi, jó barát emleget, gondol rád

A nappalt még csak jól bírom, emléked este fáj nagyon
Mindegy, vállalom vagy tagadom, de szent igaz, hogy akarom
Nem tudok nem gondolni rád
Nélküled üres lett a ház, néptelen

A hűvös kezekért, a fénylő szemekért
A sok-sok mosolyért, köszönet mindenért

A nappalt még csak jól bírom, emléked este fáj nagyon
Arcod ott dereng a falakon, a hangod szól egy szalagon
Nem lehet nem gondolni rád

Mindegy, vállalom vagy tagadom, de elkerül a nyugalom
Nem tudok nem gondolni rád
Nélküled üres lett a ház, néptelen

Ha egyszer visszatérsz és veled jön a fény
Majd újra nevetünk, boldogan te meg én
Volt sok szép örömünk, mégiscsak köszönöm

Radnóti Miklós - Mellettem alszik...

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dudolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsimít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

hogy ne beszéljek. Így készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos esső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

Éles Attila - Nyári zápor

Elmúltál, akár a nyári zápor,
amit a gyors szél messzire sodor.
Illatod maradt itt.
Friss ózon, fű, édes eper,
ami onnan szállt fel,
ahol a felhők közül előbújó nap
megcsókolja a földet
és a forróság.
Jó, hogy létezel.
Távol még látni a szivárványt,
ahogy átöleli az eget,
de színei lassan feloldódnak
és eltűnnek veled.
Nem lélegeztünk együtt eleget.
Elmúltál, akár a nyári zápor.
Mégsem szűnsz bennem sajogni.
Visszatérő fájdalom vagy,
folytonos lüktetés.
Néha izzó vágy, olykor
szerelmet ígérő remény,
üresség.
Már elmúltál, akár a nyári zápor.

Szeicz János dr. - Most már tudom

    

Most már tudom, mit jelentett nekem,
Mikor a gond gyötört, és fájt az értelem,
Szavaid erősítettek meg engem,
Az örökös harcban, mit vívtam szüntelen,
Ha fáradtam, s elcsüggedt a szívem,
Mert hasztalannak látszott minden küzdelem.

Most már tudom, hogy benned volt erőm.
Te voltál a tudás, az akarat próbája.
Amit elfogadtál, semmit el nem nézőn,
Egy gyermeket tanít, s félt így az anyja,
Az bíztatott, hogy higgyek, amikor vergődöm,
Viseljem, mit rám mért a sors haragja.

Most már tudom, háborgó érzelmeim,
Csak hűségedtől kaphattak megnyugvást.
Amikor nehezen viseltem fájó sebeim,
Nálad találtam mindig gyógyulást,
Mert sorsokon át védtek engem szemeid,
Hisz a kozmoszban találtuk meg egymást.

Most már azt is tudom, hogy nélküled,
Miért lett olyan nehéz az életem.
Hiányodban minden fakó, szürke lett,
Tengerként árad bennem az érzelem,
Mely áldott hatásodra mindig béke lett,
Amikor átölelt a drága két kezed.

Most már tudom, miután elmentél,
Lelkünk több volt, nem egyszerűn rokon,
Hisz te meg én, az öntudatos két fél,
Tenni együtt tudott, százezer fokon.
Hiányodban egyre jobban érzem, én
Nélküled csak fél vagyok, s ezt már tudom.

P.Buzogány Árpád - Rózsát lopnék

Sötét fák alatt fütyöl a szél,
levelet lapít a vizes útra.
Vastag falak mögül ma este
lánykacagás visszhangzik újra.

Hosszú hajakat simít a fény,
éjszagú, fehér bőrön látszik
mohó nézések pírnyoma,
és szenvedély hevül a lázig,

ágak között szétfolyt a dallam,
ringó testeket hajlít beteg
ritmus, mindig csak mások felé –
most rózsát is lopnék értetek,

bort töltenék régi szerelmek
poharába, ne kopott, tompa
szemmel idézzék régi táncunk –
játék ez, virág kalapomba.

Kovács Erika - séta

Tekintetem
a tóparti földön sétál
homályos,
de élő emlékekben botladozik
A tó tükre
sóhajomtól megreped..
Szerelem-padok jajdulnak
alvó fák alatt
-kölcsönös élmény-
torkomban visszagurul
egy könnycsepp
(az égből egy huncut
csillag kikukucskál)
arcomra mosoly merészkedik
és elmerülök létezésünk csendjében.

Molnár Rózsa - Húsz év után

I.

Azt mondtad, nem örök a szerelem,
hogy jönnek az idők, a feledkezések,
és makacskodnak majd velem,
a kérlelhetetlenségig megaláznak.

Azt mondtad, nem örök a szerelem,
mert, ha kigyomlálja hajszálainkból
a sötétet, összekuporodik majd, nevet,
megy, futni kezd más után, mert mehet.

Tegnap hallottam a hangod,
a távolnak kiáltott,
összekoccant fogammal a pohár...
ismerem még most is a dallamot,
soha ellenem, mindig nekem szóltak.

... beszéltem, csak beszéltem, de a
mondatokról elfeledkeztem.
Rohantam a hangod után,
el ne vesszen a levegőben.
Nekem fontos. Sután,

ha mindennapos, tudom sok lehet,
de az én fülem csak matat, keres...

Te mondtad, maradjak, ha
akarnék is, máshoz csak szaladjak,
de neked maradjak.

Te mondtad, fáj,
harap és váj, ha
megkerülöm a szót és
elhallgatom a másikat,
húsz év után is...

Húsz év után is itt állok az
ismerős semmiben és mintha csak
az előbb mentél volna el,
várom, hogy kinyisd az ajtót
... és nem értem,
hogyhogy nem örök a szerelem?

Hollósy Tóth Klára - Végtelen szerelem

Az egész életem rád építettem,
s most sikong a lelkem, mint künn a szél,
költői képet álmodott szemem,
és köröttem kiüresedett a lét.

Velem maradt, mit annyira szerettem,
szemeidben a féltés, a reszketés,
olyan élesen tudsz élni még bennem,
mintha most váltunk volna el, imént.

és helyetted már csak a csend beszél,
a szavaid metamorfózisa,
a tolongó érzések halmaza,
kételkedés, s reszkető szenvedély.
emlékeim játszanak velem még,
a szerelem, a nem múló, a mély.

Gyurkovics Tibor - Minden levél

Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.

A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.

Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.

Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,

hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,

neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,

ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület

láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az Isten szabta ránk..

 

Pákolitz István: Nem múlik el a szerelem

Nem múlik el a szerelem
Csak fegyelmezett lesz.
Szavak nélkül is mindent tudó
Pillantásból is értő
Messzeségből is megérző
A lélekrezdülést is fölfogó
Bizonyosság.

Nem múlik el a szerelem
Csak aggódás lesz.
Minden köhintést számontartó
Mindenben betegséget szimatoló
Mindíg virrasztó, örök féltés
És bátorító ölelés.

Nem múlik el a szerelem
Csak ellenállás lesz.
Reszkető, fájdalmasan szép tiltakozás
A halványuló pipacs hullása ellen
A ráncokban megbúvó nagy törvény ellen
Minden sírba húzó emberi béklyóval
Szemben.

Nem múlik el a szerelem
Csak tüntetés lesz.
A mozdulatlanság..
A kimondhatatlan tehetetlenség ellen
A keménykoporsó,..
A meredt szemű,..
Kibírhatatlan csönd
A választ nem adó
Néma temető ellen.

Nem múlik el a szerelem...

N. Horváth Péter - Szerelem

Mint az ágaktól búcsúzó megnyúlt esőcseppek,
úgy rezdülnek bennem a feléd vonzó erők,
ahogy szürkületkor fényjelek születnek
egy várost rajzolva ki a szemlélődő előtt.

Mert minden egyes csodát újra költ a holnap.
Hisz tudja, ez az érzés elavulhatatlan,
és szeretném, ha úgy éreznél hozzád tartozónak,
hogy sarokkőnek lássál, ha szétnézel magadban.

Nagy Horváth Ilona - Szerelem

Hosszúra nyúlt,
vágyba ágyazott idő
után, végre
szót téveszt a szánk,
egymásba öleljük reszkető álmaink.
Lábaink előtt vert sereg,
ésszerűség és sokféle félelem.
Szerelem...
Ezért, hogy perc, óra most együtt talál,
hogy hiába volt messze a határ,
mint a sorsunk,
végül összefonódtunk.
Ezért, hogy kiürült az ég is nélküled.
hogy könnyel vallottam neked:
„belekiáltottam a vonat zajába,
belefontam az árvák hajába:
Téged szeretlek.”

Szabó Lőrinc - Nem nyúlok Hozzád,...

Nem nyúlok Hozzád, csak nézem, hogy alszol

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
- Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten... Óh,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen...
Igazad van... Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Ady Endre - Vallomáa a szerelemről

   

Hetedhét országban
Nem találtam mását:
Szeretem szép, beteg,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban,
De nagyon szeretem.

 

Falu Tamás - Szavam...

Szavam selyemmé lágyul,
Hogy válladat befedje.
Szavam csónakká mélyül,
Hogy ringatózhass benne.

Szavam virággá nyílik,
Hogy szíved fölé tűzzed
És legyezővé hajlik,
Hogy unalmad elűzzed.

Szavam balzsammá olvad,
Hogy ami fáj, ne fájjon,
S mint hintó áll elébed,
Hogy lelked beleszálljon.

Szavam keleten jő fel,
Hogy álmod elorozza,
Szavam nyugaton száll le,
Hogy álmod visszahozza.

Szavam csókká parázsul,
Hogy végigfusson rajtad,
S a szavam szó lesz újra,
Ha akarod, hogy halljad.

Szeitz János - Este van

Este van, megint.
Fáradt vagyok.
Örök nappalokban pihenni,
kerülni álmot, éjszakát
most lenne jó.
Oly rövid a nappal, és a fény.
És ti régtől élők éjszakái,
múlandóságot jámbor lelkeknek
kegyesen kiszolgáltatók,
a fényt keresőknek nem adtok,
nyugalmat, éji békét,
sem újjá ébredésre reményt.

Szerelmek rejtője, ifjú éjszakák,
s a magány békéjét oltalmazók,
ti voltatok az élet
örökkévaló ígérete,
s bennetek tisztult meg a lélek,
már nincs más ígéret tőletek,
csak az enyészeté?
Sok még a dolgom, várjatok!

József Attila - A szemed

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkan fuvoláz a vágy.
Mint ifjú pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.