Közel áll Ő szívemhez, mint a rét virága a földhöz, édes Ő nekem,
mint alvás a fáradt tagoknak.
Hozzávaló szerelmem, életem, amely annyira túláradó, mint
folyó õszi áradáskor s gondtalan vidámságnak engedve át magát, hömpölyög tova.
Dalom összeolvad szerelmemmel, mint a morajló folyó,
amely minden hullámával és özönlésével együtt énekel.
Még többre is vágynám, ha enyém volna a mennybolt minden
csillagával és a világ minden gazdagságával,
de beérném a föld legkisebb zugával is, ha Ő az enyém volna.
Átkulcsolom kezeidet és szívem sötét szemed mélyébe merül,
keresve Téged, aki szavak és hallgatás mögé menekülsz mindig előlem.
Pedig tudom, hogy szerelmemben meg kell elégedned nem az
ami szeszélyes és múló. Mert egy pillanatra találkoztunk a keresztútnál.
Lesz-e elég erőm téged átvezetni világok e tömegén, ösvények ez útvesztőjén?
Van-e mivel táplálnom téged, hogy fenntartsd magad magad, míg átjutsz e sötét átjárón,
amelyet a halál ívei boltoznak?
Szorongasd erősen hitedet, szívem, nemsokára virrad a nappal.
Az ígéret magva mélyen a földben él, bizonyosan kihajt.
Az álom, mint a bimbó, föltárja szívét a világosságnak, és a csönd megleli hangját.
Közeledik a nap, mikor terhed ajándékoddá lesz,
és szenvedésed megvilágítja utadat.
