Kovács Daniela - Azt hittem...

Azt hittem vársz rám túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán,

hogy ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely öl-puha, selymes emlékekbe hull.

Azt hittem rám vársz minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl,

hogy ott vársz rám minden édes ízben,
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol legszebb dallam angyalhangon szól.

Azt hittem ott vársz, szavak melegében,
sosem írt míves verseim mögött,
szív-rügyfakadásom áldott gyönyörében,
valahol... rám vársz... ég és föld között.

Helen Bereg - Betűcseppek

Szavak zenéje, betűk csendje meg-megsimogat.
Életet ad.
Bántás kérgébe dermedt létem tetszhalott volt csak.
Szeretlek.
E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.
Betűcseppben.
Lepottyanva magába issza a haldokló szív.
Eltűnik.
Nem látszik már, mint szomjazó föld porában a víz.

Szerelem melege vágyam ébresztő napsugár,
Zápor után,
Új érzést kelt hornyoktól szabdalt szik talaján.
Szeretlek.
E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.
Betűcseppben.
Elmossa a régemlékek minden fájó mocskát.
Ott áll tisztán,
Szerelmed szívemnek remény, létemnek megnyugvás.

Őri István - Szeretnék a boldogságról írni

Szeretnék a boldogságról írni
szeretnék többé sohasem sírni
szeretném a világba kiordítani:
Ne csüggedj, van remény
az út vége a győzelem!
Nehéz a harc, de 'mi vár:
boldogság, béke, szerelem!

Szeretnék a szerelemről írni
szeretnék boldogságtól sírni
szeretném a világba kiordítani:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, nemcsak álmodom
a perceket már nem számolom
mert eljött, s többé nem megy el
ó, áldott élet
áldott szépség
áldott szerelem!

Szeretnék csak mindig Róla írni
tündérmesét, igaz történetet
szeretném a világba kiordítani:
Szeret, szeret, szeret!
S azt is, hogy én is szeretem
jobban, mint életem
s ez a szerelem végtelen
mert kettőnké, ugye, Kedvesem?

Szeretném elmondani,
hogy szeme gyönyörű
s ajka édes.
Minden, mit mond és tesz
szivárvánnyal ékes
s csak, hogy láthatom
a Mennyország nekem.
Szeretném elmondani nektek
hogy végtelen szeretem!

Szeretném, ha mindez való lenne,
szeretném, ha egyszer Ő üzenne:
Várlak, gyere, szeretlek én is!
Szerettelek mindig,
s szeretni foglak
a világ végezetéig!

Nagy István Attila - Hiába minden

Hiába minden szó,
ha lemostad magadról az érintésemet,
ha nincsen semmi, amiből az én arcom
visszanéz rád minden pillanatban.
Elolvadt benned a szerelem,
belefáradt a rettenetbe,
s hiába nézlek megfáradt szemmel,
vissza már nem hoz a vágyam.
Kiközösít engem ez a vers is,
mert minek nekem a szó,
ha csendben ülsz mellettem,
s arra vársz, hogy múljanak a percek?

Szakáli Anna - Örök időkre

Örök időkre várok valakit,
hogy önfeledten szeressen.
S ha te is örök társat szeretnél,
kétségek közt hagynál, hogy keressem?
Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,
pajkos, vidám, mind itt honol velem.
Az idő tűnő palástját hordom,
és nem kell egyebet tennem,
mint galaxisok karjain ülve
nézni, a csillagváros hogy forog,
s mindenhol mindig jelen lennem,
hiszen az örök idő, a szerelem
múló pillanataiban én vagyok!

Baranyi Ferenc - Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól

Fodor Emese - Olyan vagy nekem

Olyan vagy nekem, mint a sivatagba
Egy árnyékot adó fa,
Vagy egy csorgadozó patak,
Ki szomját oltja a fáradt vándornak,
Mint madárnak a szárnya,
S hívogató ég, ahol szabadon szállhat.

Érzem Te vagy a mindenem,
A szerelmem, a tengerem,
Ki nekem mutatja tengerszíneit,
Habos, simogató, fodrozódó hullámait.

A pacsirta, ki zengi dallamos énekit,
S hallatán az emberek kinyitják szíveik.

Te vagy akiért létezem és élek,
Te vagy a mindenem, s Veled az évek
Csodás órák s percek, s ahová lépsz,
A lábad nyomában virágok nyílnak.

A neved is és az egész éned
Nyarat idéz a szürke kemény télnek,
S megtelik melegséggel, ragyogással
AZ ÉLET.

Demján Irén - Üzenetek

Megüzenem a kéklő hegyeknek,
hogy hosszú az út
és nagyon nehéz,
és van,
kinek elérhetetlen a messzeség.

Üzenem a felkelő Napnak,
hogy nem mindenkire
ragyog,
mert az árnyékok foltjai
sötétek, nagyok.

A végtelen óceánnak üzenem,
hogy szomjazó virág
a szerelem -
mély, mint a fájdalom maga.

Felkap, elsodor,
aztán leejt
valahol.

Vlagyimir Viszockij - Ballada a szerelemről

Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,

S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.
S akadnak még oly furcsa figurák,
Akik magukba szívják e csudát,

S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát
Annak, ki éppen így zihál egészen.

Szenvedélyedet, miként hajót,
Úgy sodorják áradó folyók,
Mielőtt kimondod: „szeretek”,
Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön – ez az ország végtelen.
S a próbák napról napra szigorodnak,
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

Elválás, búcsú – akit erre fognak,
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
Nem tántorítod e bolondokat,
Számukra nincs elég nagy áldozat,

Nem drága ár az életük sem érte;
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
A szál, mely ezt az eszelős hadat
Bűvös kötéssel összefűzte végre.

Friss szél a kiválasztottakat
Részegíti, újra él a holt,
Mert nem lélegezhet, élhet az,
Ki szeretni sohasem tanult.

Aki a szerelem tavába fulladt,
Nem húzza ki, nem éri el szavad,
A mendemonda bármit is locsoghat,
De az a tó a vérétől dagad.

S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
Aki a szerelembe belehalt.
Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
Eggyévált lelkük is virágosan,

Lélegzetük is összeforrt örökre,
Egy ingó híd alattuk, sóhaja
Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
Így lépnek együtt minden földi rögre.

Ágyuknak én a rétet megvetem,
S hallom alva, hallom éberen:
“Lélegzem, mert élek – szeretek,
A szerelem ad csak életet.”

(Baka István fordítása)

Vaskó Ilona - Édes álom

Szelíd szavad suttogása csábít,
S én halkan osonok feléd.
Mezítláb szedem a lábam
A hideg kövön. Kapkodom,
Sietek, oda kell érnem eléd.
Halvány pizsamámon átlebben
A hideg, de agyamban minden
Ideg érted kiált. Lilán fázó
Ajkaimon mosolyogva remeg
A szerelem, és suhanva repít
Legyőzve időt és teret.
Halkan, finoman sóhajtva
Rezdülök melléd, hogy vacogó
Testemben új életre keljen a
Melegség, az álmot hozó.
Álomnak tűnnék, vagy
Sóhajtásnak? Lebbenő tündérnek?
Tiltott óhajtásnak? Legyek
Neked álom, táncoló tündér,
Vagy sóvárgó vágy. Vigyázom

Álmod az ágyadban hát,
Mely az enyém is már.

Szeitz János - Megtérek hozzád gondolatban

Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka,
A kimondatlan gondolat csöndjével,
A magányos szerelem csöndjével,
A nyári virágok kacér csöndjével,
A kiolvasott könyvek fáradt csöndjével,
A megcsalt szerelmek kába csöndjével,
A levelek őszi hervadás csöndjével,
A templomban nyugvó békesség csöndjével,
Az elhagyottak könnyhullása csöndjével,
A már sírni sem tudok béna csöndjével,
A fájdalmukat vesztett holtak csöndjével...
Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka.

Vajda János - Utolsó Dal Ginához

Ha eljövend a búcsuóra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen tulvilágon:
Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözitvén, az "igen".

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?

Benyó Judit - Szeretlek

Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
a vihart, a táncot és az utazást,
ahogy jó álmaimat, reményeimet,
ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
szeretem.
Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!
Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
a vadgesztenyék illatát szeretem,
szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
sötétvörösre a látóhatárt,
ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.
Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
díszes fácánok repülését szeretem,
ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.
Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
szeretem,
ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
szeretlek, mint a természet egészét,
mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,
Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
ahogy a vidámságot szeretem,
nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
vadkacsákat, halakat szeretem,
amikor bolondosan a folyóba buknak,
szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
amikor fütyörészel,
szeretlek, amikor nevetsz,
még soha senkit nem láttam így nevetni!

Nagy István Attila - Hiába minden

Hiába minden szó,
ha lemostad magadról az érintésemet,
ha nincsen semmi, amiből az én arcom
visszanéz rád minden pillanatban.
Elolvadt benned a szerelem,
belefáradt a rettenetbe,
s hiába nézlek megfáradt szemmel,
vissza már nem hoz a vágyam.
Kiközösít engem ez a vers is,
mert minek nekem a szó,
ha csendben ülsz mellettem,
s arra vársz, hogy múljanak a percek?

Fricz Brigitta - Téli hajnal

Havas, kopasz faágat simít, ölel a szél,
Álmoktól megcsonkítva rohan tovább az Éj,
Párnámon hagyja ízed, s kilép az ablakon...
A járdazizzenésben a hangod hallgatom.
Halványan szól az óra - ébren vigyáztalak,
Lehunyt szemedbe néztem... Én jónak láttalak!
De félek: minden elszáll, s mint költöző madár,
Úgy tűnsz el délre, hogyha a nyár velem talál...
De hol van még a napfény? Hol van még végszavad?
Feladni így az érzést - és Téged - nem szabad!
Fejem fölül egy könnycsepp rajtam végigzuhan,
Játszom tovább, hogy jó így, eljátszom egymagam...
Világot építek fel - legyen, mi romba dől,
Ha érintésed újra megfojt a semmiből,
S ha vallanám, de későn... Ha megsúgnám Neked,
Hogy élni úgy tudok csak, ha foghatom kezed...
Fehér, álmos gallyak közt Emléked énekel,
Közel vagy bár - nem látlak... Már most sem érlek el!
Üvölteném: hiányzol! De inkább hallgatok...
A szíved bennem őrzik a csillagangyalok!

Zsefy Zsanett - évszakok

fehérbe álmodtad magad
s a hóvirágok között
megbújva hoztad a tavaszt
a dús fürtű orgonák
tiszta illatában
oldódtál bele a mély lilába
hogy lebegve fordulva
magad után húzd
mint sarki fény
vibráló szentjánosbogarak
egész seregét
s mára ringó búzatáblák
aranyát szőhesd a világ köré

fehérbe álmodtad magad
bár tudtad elmúlik a tavasz
a forró nyár után
az ősz mesél regét
a hulló száraz levelek
befedik majd a kertedet
s a téli csípős fagy is soká'
lesz nálad kéretlen vendég

de ma még ringó búzatáblák
aranyát teríted magad elé
s minden éjjel
patyolat lepedőd szegletén
magadra kulcsolod szerelmed
fehérbe álmodott cirógató kezét

Paudits Zoltán - Csak a szerelem

_{(Nagy Lászlónak)}

Csak a szerelem visz át
létünk hullámtengerén,
csak a szerelembe oltott
boldog, vak remény.

Csak a szerelem visz át
az erőtlen évek alatt,
csak a szerelembe szőtt
görcsös akarat.

Csak a szerelem visz át
az árnyakból a fénybe,
csak a szerelembe font
álmok messzesége.

Csak a szerelem visz át
életből halálba,
csak a szerelembe égett
szívem ragyogása.

Csak a szerelem visz át
fogában tartva,
csak a szerelem visz át
a túlsó partra.

Illyés Gyula - Szerelem

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek, mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

Hatházi Áron - Hadd szeresselek

Rejts el valahová…
Legyek olyan, mint a fagy,
mint elrágott almacsutak,
ne ismerjenek
fel az emberek,
azt higgyék, csak
kő vagyok.

Rejts el kérlek
a fű közé,
hogy rovar legyek.
Ha rám lépnek, észre se
vegyenek,
a madarak felszedjenek,
és fiókák csőre tépjen szerte.

De hadd
szeresselek
még tovább,
mint ameddig
a hold szereti a földet -
és dagály a partokat,
meg a víz a poharat,
ajkak az egyszerű szavakat.

Hadd szeresselek.

Zsefy Zsanett - emlékfátylam

Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
halk dobbanások íve alatt
az éj sóhajokba rezdült.

Kagylókba zárt zsongás
ringatta tenger fodros álmait,
izzó öledben a Hold ezüstje
félszegen megenyhült.

Majd két parányi csillag
lopózott pilláid mögé,
s csillantak áttetszőn, mint harmat,
mi a virág szirmán védtelenül
adja át magát a felkelő vöröslő Napnak.

Mire érintésed mellettem elszenderedik,
a horizontot már bíborszínnel csókolja a hajnal,
de bennem olthatatlanul tovább bizsereg,
és féltve őrzöm ezt az éjszakát magamnak.

Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
s én egy pillanatig elhittem:
karjaimban szunnyad a világmindenség,
és holnap is velem leszel, kincsem..

..nem csak a szívemben pihensz
emlékfátylam alatt magadnak...