Föl- és fölütik fejüket,
tátogatják már itt meg ott
tüzes béka-torkukat: még meleg
fénnyel nyitnak az őszi csillagok!
Lassítja lombját: van perc, nem üget
futár módjára a diófa,
úgy zihál: mégse szörnyű hír hozója -
Nem jő nyomába mégse az a Vész,
az elmúlás,
ami elől - nekünk is újra
napi gondunk a költözés,
a megfutás.
Délben kioszt még - koldus kézbe - némi hőt
a Nap. Pléd alá, szélárnyékba bújva,
megülhetnénk most is a ház előtt.
Jő majd a bamba holdvilág,
kettőzve tavi játékra magát:
táncra a vígsága-vesztett vizet.
Lent nem a tó ring
zordan: ez a vén félsziget.
Ez a hajdanta-volt sziget.
Hajón vagyunk. Évezredek
az evezőhúzóink.
Együtt vagyunk. S mert minden búcsúzót int,
mi is egymásnak: ég veled?
Még szorosabbra. Ha lehet.
Percig élnek a tegnap-hagyta gondok,
holnap sürgette tervek. Most jönnek napvilágra
ős ösztönök. Van okod mosolyognod:
ez már az időtlenség óceánja.
Jövendők Magellán-fokát
hagytuk mögöttünk. Mert lehet - lesz
próbatételünk a tovább -
Bár utunkon a végtelenhez
(istenekhez!) nem vezethet
semmi iránytű, se térkép,
csak az az örökké! amit rég
jól vallottak, kik halálig szerettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése