A macskaköves úton könnyű köd feküdt,
testemen éreztem a tél hideg kezét,
s míg hűs árnyékok bolyongtak mindenütt,
ajkaimon hordtam csókod melegét.
Valahol, távolban megmoccant a sötét
gondom felhőit űzte messze-messze,
a tegnap-szülte csönd szitálva szállt közénk
a mécsfény játszva táncolt, el ne ijessze.
Szobánk falain az arany fényözön
árnyékát ölelve darabokra hullt,
s míg lázemésztő tűzzel jövőnket szövöm,
húsomba tépve kavarog a múlt.
Már kint a kertben fehérlik a dér
gyémánttá tördelve az egész világot,
álmunkat hordozom pilláim ölén
és csöndben, némán hozzád simulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése