Talán csodaként csöppentem életedbe,
De hidd el mégis, valóság vagyok.
Valóság, mint ahogy szellő fújja a fát,
Őszinte, igaz, hű barát.
Volt egy röpke érzés, ami magával ragadott,
Mikor először olvastam egy versedet.
Elmém és szívem többé nem nyugodott,
Keresni kezdtem különös lényedet!
Olvasni vágytam, mindent mit leírsz,
Éreztem ez hozzád mind` közelebb visz.
Elnéztem fényképed. Rajta téged, s mi körülvesz,
S bár sohasem láttalak, mégis megszerettelek.
Megtudtam, hogy szereted Te is a Holdat,
A kék eget, csicsergő madarakat, s a hajnalt,
A kutyákat, az erdőket, virágos mezőket,
A békésen fodrozódó óriási felhőket.
Napokra eltűntél, és hiányoztál nekem.
Aggódtam érted, tudom ez meglepett.
Kérdeztem: "Kedves Barátom, hol vagy?",
Hisz itt voltál már velem, a gondolatomban.
Majd jött egy kedves nap, mikor találkoztunk,
Azt remélem, mint a Hold élete,
Oly hosszú lesz barátságunk!
Őrizve e kincset, mire rátaláltunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése