Pilinszky János - Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

V. Molnár Balázs - Ki...

Ki tudja ki az, hogy a társad ki lesz majd,
ki vágtázó lelkednek kiutat mutat,
s a kijárat kivezet a semmiségből,
de ki lesz, de ki áll kint a lelkednél őrt?

Ki tudja ki az, ki szemedet kinyitja,
Ki fogja kezed, ha mennél egy tévútra,
Ki érez, ki ölel, s vigyázza szívedet,
Ki lesz majd, ki a semmiből kivezet?

Ki tudja ki az, ki élvezi kincseid,
Ki megválaszolja lelked miértjeit,
Ki vagy Te vajon, s vajon ő ki lehet,
Kit érdekel, mikor halálig szereted.

Kovács Daniela - Úgy rejtelek, Kedves...

Úgy rejtelek, Kedves, hangtalan szavamba,
mint görög romok rejtik korok vigaszát,
a szélvert napjaim elporladhatnak,
de Te őrzöd mégis fényünk tavaszát.

Úgy rejtelek, Kedves, sorsom vonalába,
mint aranymedálban az igaz drágakő,
a perc megalvadt mozdulatába' védlek,
vigyázlak, ne rontson el az idő…

Úgy rejtelek, Kedves, könnyem gyöngyburkába,
mint kozmosz rejti el csillagrendszerét,
s amennyit a lelkem felfoghat magába,
annyit őrzök belőled szívem rejtekén.

Úgy rejtelek, Kedves, dalos fohászomba,
mint emlékünket rejti a sűrű, süket csend,
összecsuklak szívem vörös szirmába,
és rólad kapja nevét az oltár odabent!

Szeitz János - Váratlan szép üzenet

Szótlanná meredtem.
Szívem és a lelkem
jelét várom: újultan:
éledjenek.

Gyengéd tavasz érlelte
újjá életemet,
mikorra megjött a nyár:
szerelemre.

Szerény mosoly gyöngéden,
hittel megérintett,
mikor nem reméltem már,
csak a telet. 

Szeitz János - Szépek szépe

Szépek szépe mondd meg nékem
Kit ékít fel csillagszemed
Szerelemtől boldogsággal
Kinek csordul könnye érted.
Csillagszemű mondd meg nékem
Mivé lett a reménységem
Felhőt hajtó gyermek álma
Gyermekláncfű virágzása.
Mivé lettek dacos vágyak
Átkos-kusza ábrándokkal
Kószálások éjszakákban
Tücsökzenés révületben.
Csillagszemű mondd meg nékem
Hogyan szálljak messze délre
Évezredről évezredre
Pillantásod ott keresve.
Ó-göröghon ligetekben
Aphrodité szentélyében
Elrejteni emlékedet,
Őrizve a végtelenben.

Kormányos Sándor: Hiány

Az érzésre feszült gondolatok
most pattanó húrrá pengenek
s egy szívdobbanásra ráölelve
mint vágy-verte dallam, zengenek.

Majd hosszú sóhajra hangolódva
elszállnak utánad messzire.
Én mindig tudtam, hiányzol majd:
De sosem hittem, hogy ennyire...

Éles Attila - Rég láttalak

Rég láttalak kedves. Esett, mikor elmentél.
Nagy kék esernyőddel mint egy leszállni készülő
hőlégballon, úgy tűntél el a vizes levegőben
a csepegő fák között. Hallgattam cipőd halkuló
kopogását, néztem, ahogy a szél kibontja hajad.
Már várom, hogy újra itt legyél.
Szokatlan szép szerda született, bár szürke az ég.
Nyakad hajlatáról álmodtam, szád vonaláról, orrod gömbölyű halmáról
és fölöttük ikercsillagként ragyogó szemeidről.
Az álmot nappalomba loptam. Az ég szürkesége sem számít már.
Nem voltál mellettem, de a párnán ott volt még illatod,
fejed mélyedést nyomott bele. Ráhajtottam az arcom, mintha
a bőröd érintene. Tudom, nem mentél messzire.
Várom, hogy újra itt legyél.
Jó volt az éjszaka veled, pedig csak aludtunk.
Néha felriadtam, amikor sokáig nem vettél levegőt.
Néztelek a beszűrődő fényben, az arcodon apró fintorok futottak,
te is álmodsz. Ünnep veled minden éjjel,
akár egy Húsvét, Karácsony vagy Farsang. Vidám, meghitt, szenvedélyes.
Újra esni kezdett, te mindjárt jössz haza, nagy kék vitorláddal navigálsz,
lábad nyomán a kis tavakon apró glóriákat vet a víz.
Veszem a kalapom és eléd megyek.
— Hiányoztál — mondtad, mikor találkoztunk. Pedig, hogy elmentél egy órája lehet.

Kardos Csongor - Hála

Szavakba csordul belőlem a hála.

Nem mert jó és szép vagy,
nem mert fáradt álmok szólnak rólad,
nem mert kezem kezedbe fogadod,
nem mert csendes félhomály ül mosolyod szegélyén,
nem mert átjár sötétkék hiányod,
nem mert novemberi zarándok szelek fújnak;

hanem mert remegő sóhajjal tudom: vagy.
 

Szabolcsi Zsóka - Álomkedves..

Bűnöm és reményem...
miattad repülök,
érted zuhanok...
veled, ha csak álmomban is,
örökre együtt maradok...

Éles Attila - Mintha most látnálak először ...

Mintha most látnálak először,
úgy leslek egy bokor mögül.
Akár kamaszként a tóban meztelenül
lubickoló nőket, kíváncsian, szemérmetlenül.
Szinte lebegsz a kertben.
Magadba szívod a rózsák illatát,
feléd hajlanak az almafák,
derekuk roppan a szélben.
Kibontott hajad, mint
távoli madárcsapat, száll az égen.
Szárnyaikra rebbenő,
ezüst csillogást fest a múló idő.

Félek, elolvad a szerelem.
Feloldódik, mint alkonyi Nap
az esti felhők között.
A szenvedély egy nap,
meghal a hegyek kékje fölött.
Ma virrasztok, őrzöm az álmod
és a szerelmet, ezt a ritka virágot.
Közben a csend fátyla mögül úgy nézlek,
mintha csak néhány perce ismernélek. 

Csorba Győző - Aki sok szépet

Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma, -
tudom: fáj, hogy neked jutott
szavaim maradéka.

Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
nyirok s penész ölelget;
nem csillagokat üldözök, -
kis emberi türelmet.

A gyengéimmel sétálok előtted,
már-már magam kinozva, -
ha rám gondolsz, a jó helyett
gondolj inkább a rosszra.

Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
- embertől más se telhet, -
önnön-szívemre készítem
e gyógyító szerelmet. -

Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma,
de minden szépnél szebb lehet
szavai omladéka.

Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
ahogy a víz a gödröt,
a napnyugtát az aratók,
az istállót az ökrök.

Jószay Magdolna - Őrizz

Három év.
Kevés vagy sok?
Ki tudja,
mennyit érnek a számok...
Ismerjük a múltat,
a jövő rejtély...
én azt hiszem mégis,
e három év oly mély,
több, mint néhol
tíz vagy húsz,
mi hozzád köt és húz...
mi szebben összetartozunk,
e hihetetlen tündér-múlt
a mérték
nálunk ez, s nem más
az érték.
Próbálj őrizni még,
őrizlek én is
rég.

Csurai Zsófia - tisztán

úgy mondják keleten
aki egyszer
olyan magasra tornyosodik
mint te bennem
az egyszerűre tisztul
mint a kék.

(több vagy a mindennél)

Csurai Zsófia - Fokozás

ma csendesebb a csend
és jóvátehetetlen a jó
a bűn is bűnösebb
és szótlanná vált a szó…

a hiány kézzel fogható

Csurai Zsófia - szeretve lenni -

folyton kutatok a valami után
és keresem azt a valakit
aki olyanná tesz
mint egy halkuló rácsodálkozás

Csurai Zsófia - minden felett

látod
mégis csak beértek fohászaim
ebben az életben is megtaláltalak
és benned most új-magamra leltem

mégis úgy zokogsz odabent
mint az a névtelen ölelés
amit holnaputánra elfelejtünk

ébrenlét nélküli világ vagyok
talán benned is
talán másban is
ezerféle pöttömnyi rezdülés

de ha kell
nyolcvanhatszor újra kijárom
magamnak a kegyet
hogy olyannak lássalak
és olyannak szeresselek
mintha igaz volnál.


(hogy örök vagy,
a minden felett tart)

Madár János - Könyvekbe zártalak

Könyvekbe zártalak,
mint a legszebbik verset.
Szavak emelnek magasig,
egyetlen kegyelmet.

Mert te ölelsz már nekem
tüzet és tengert.
Hogy megcsodálhassam
a mindenséget, az embert.

...

Integetnek fák, szelek,
egymáshoz görbülő ujjaink felé.
És mi kiállunk boldogan
a meztelen ég elé.

A Hold és a csillagok
- mi vagyunk.
Minden mozdulatunkat
a meglazult felhőkre hagyunk.

  (részlet)

Éles Attila - Oldás és kötés

Suttogva engedj el, mintha
lenne még a szobában valaki,
hogy csak én halljam, mikor
szerelmes szavaid béklyójából eloldozol.

Suttogd azt, hogy messzire vigyen
hajlott hátán az ég.
Súgd, csak súgd, most már elég,
és helyettem a semmi legyen.

Kiáltsd harsogva, mint az orkán,
menjek tőled távol, és
akadjak meg a pokol torkán.
Nem kell több ölelés.

Mondj igazat! Még maradjak,
búgj ragacsos, édes szavakat.
Ígérj boldogságot, szép holnapot,
és magamtól leszek ismét rabod.

Surranjanak szavaid, mint a kötél,
ami akasztáskor a nyakhoz ér,
hogy újra szerelmed bitóján álljak,
érted az örök halálra várjak.
 

Ágh István - Napimádó

Ott napozott a nyári kert zugában,
szemérmetlenül szép volt, mint a rózsák,
szemérmére szabott fürdőruhája
alig nagyobb egy óriás sziromnál,
bár leginkább szűz tenyeremhez passzolt
volna a messziről jött pesti asszony,
ketten láttuk, én meg az öreg Isten,
örült az Úr, mert visszaigazolva
találta benne mesterművét, én meg
parázna hévvel feledkeztem buja
verőfényében, mintha párja lennék,
s kamaszfővel folytatnám a teremtést,
s akkor a néma rózsa éjszakája,
ahogy helyette behunyt szemmel érzek,
döbbentett rá, a mélység vajudása
veti világra ezt a fényességet,
amit csak látok, ő meg csak világít
vakon, a legsötétebb éjszakáig.

Szeitz János - Éke a szerelemnek

Hideg van, fázom itt fönt.
A temetők mindig hidegek,
csak ott lent meleg a föld.
Te megérkeztél, én teszem,
ami dolgom akad még.
Majd megmondják egyszer,
talán, ha arra érdemes,
mire kellettem a földön,
és kinek.

Nyíljanak csak a nárciszok!
Neked a virágod volt,
nekem az életem.
Egyetlen voltál, akit
nem magamért szerettem.

Milyen egyszerű a képlet:
lettünk, voltunk, szerettünk.
Végtelennek tűnt az élet.
Százfelé villant a szemünk,
és a jövő mámorában feledtük
kamaszkorunk filléres gondjait:
éke a szerelemnek,
kopott, lőtt falak között.