Barna Márta - Asszony vagyok

Ha dal lehetnék, Neked szólnék.
Ha szellő, Hozzád szállnék.
Ha fény, Érted a sötétet tündöklővé tenném.
De mert asszony vagyok, fohászként
Hozzád szállok és ajkadon imaként megpihenek.
Homlokodon redővé fércelődöm.
Szíveden bújócskázom.
Szerelem édes érintéseként ereidben,
mint a vér zsibongva áramolok...

Hatos Márta - Szelíden

Perceim áradók
és fénylők, mint a víz;
elfogadom a jót,
vele a rosszat is.

Megköszönöm a vad
hajnalt, a lágy delet,
Megköszönöm a szád,
s két tündöklő szemed.

Mindig csak így legyen,
hintsék be csókjaid
megszegett életem
elfolyó napjait.

A teled telem,
a nyarad nyaram
és boldog leszek,
ha mindig így marad.

Mosolyod sugarát
ha már nem ihatom,
találjak újra Rád,
egy másik csillagon.

Zsefy Zsanett - Simogató

Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves!
Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben!
Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan,
- cirógató fényben - becézget, mint hajnal.

Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad!

Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat!
Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem,
hiába táncolnak rajt' fázós esőcseppek...
Mindent felszárít egy szó, ha rám simul, szeretlek.

Hatos Márta - Megérintettelek...

Éreztem, szíved vadul dobog,
kicsit még vergődött...

Nem bírta el az ostromot,
aztán csendesen megpihent.

Vágyad egy vágyat ringatott,
két karom forrón átkarolt.

Hallgattunk... a szívünk dalolt,
hatalmas forró éneket.

Mellemre ráhajolt fejed
és szeretett... szeretett.

Köröttünk meghalt a világ,
egymásra talált két vadvirág...

S forró szívem szíved felett...
lázasan-izzón, eggyé vált veled...

Csukás István - Mint rezgő húr

Mérem magamban a felnövő szerelmet,
mint érzékeny műszer jelez földszínéig
felvirágzó ércet:érzékeim feléd
hajolnak, szelíd törvények igézik.

Motoz az ujjam: érzi a hajadat még;
tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya,
ráégettél már s téged lát mindenben,
s a világot újra bűvkörébe fogja.

Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek,
s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat.
Mérem magamban a felnövő szerelmet,
s a megtért világot, a szebbet, az újat.

Tollhegy - Hazatérés

Örök várakozás,
Mért nem mondtad nekem …
Számomra titkon csodát rejtegetsz,
S borús éveim majd hamar feledem,
Hogy van létemnek reménye,
S lesz még társam a szerelem.

Örök vágyakozás,
Mért nem lázítottad szívem …
Te tudtad, egyszer újra lángra gyúl,
S tüze felégeti emlékét a múltnak,
Hogy hamvából szülessen az új,
S kezdődjön el, valódi életem.

Örök álmodozás,
Mért nem nyitottad fel szemem …
Hogy tudjam, kinek mennyit érek,
S lássam remélt vágyam álmait,
Majd felébredve, végre hazatérjek,
S megtaláljam igaz önmagam.

Kányádi Sándor - Tudod...

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.

Szabolcsi Zsóka - Emlékszem...

Titokzatos éjszaka volt,
a hold az árnyakra hajolt,
harmatot ittak a levelek,
szerelmet súgott a rengeteg,
éledtek erdők ág-bogán
rigók, cinke és csalogány,
szerenádot hozott a szél,
fű közt millió tücsök zenél...
hallgattuk az édes dallamot,
amit a természet suttogott,
a túlpart fái közt kelt a nap,
ébredő lelkekben tűz fakadt,
eljött a reggel, s fényeivel
felragyogott szemünkben a jel,
kéz a kézben, ma is érzem én
túl ezer álom hűlt helyén,
túl száz meg száz megélt csodán,
csalódás, öröm ág-bogán...
hull az idő, a napra éj,
emlékek hálója tűnt szeszély,
rejtélyek rejtik útjaink,
kóborló ősi vágyaink,
s titokzatos-bús éjeken
a csillag, a hold ma is üzen.

Paudits Zoltán - Kopogós

Ringass el, ringass el,
szép szemű kedvesem,
sóhajom, sóhajom
pihenjen szíveden.

Altass el, altass el,
hószárnyú angyalom,
csituljon, csituljon
bennem a fájdalom.

Ébressz fel, ébressz fel,
én édes Istenem,
ne menjen, maradjon
nálam a szerelem.

Kormányos Sándor - Őrzöd-e még?

Még mind ugyanaz, ami szép,
szunnyadó alkonyi rét
cirpelő lágy dala von
fátylat az álmaimon.

Ha szunnyad az alkonyi rét,
suttogok: Hallod-e még?
Hív a varázsa, zenél:
Érzed-e azt, amit én?

Még mind ugyanaz, ami szép?
Látod-e, látom-e én?
Tiszta szemek örömét
őrzöd-e, őrzöm-e én?

Husvéth Adél - Csak a tied

Ma úgy néztél rám, mint sápadt hold sötét éjjelen.
Ma úgy érintett karod, hogy fáztam, reszketett szívem.
Kis szádat nyisd szóra, hogy bánatod értsem én.
Kis tested ne remegjen, mint fán a deret ért, megsárgult levél.

Kés szívemnek minden perc, oly lassú ólom teher.
Szólj már, törd át a csendet, a meghaló idő felel.
Hol a tűz? A pergő dallam? Melytől égve éltünk.
Hol a boldog perc, mitől annyi mindent reméltünk?

Ma féltőn nézlek, keresem az utat, vissza hozzád.
Ma végre látlak téged, érzem a csend döntő súlyát.
Úgy ölellek, és te úgy ölelj, mint est a csillagot.
Te az enyém, én pedig, csak a tied vagyok!

P. Pálffy Julianna - A csókod...

A csókod mézízű varázs - s én -
a méz, édes mámorát szeretem,
minden csókodban azt keresem,
ha ajkad az ajkamra simul,
ott érzem az ízét, hol finoman, hol
vadul.

Oly puha, oly bizsergető,
forrón szenvedélyes, mindent kérő,
néha, mint az alászálló hópihék,
a vállam éppen csak, éppen hogy
megérintették.

Barangoltak a testemen, dombokon
és íveken, lobogó tüzeket gyújtva bennem,
hogy kívánjam, hogy kérjem, engem is
vigyél magaddal, hiszen csókraboddá
lettem.

Elkárhoztam érte, bűnömül ne vegye
senki, ki nem érezte a csókod ízét,
nem tudhatja milyen az - Téged -
igaz szerelemmel a szívében, őszintén
szeretni.

Az én szívemben ott él a szerelem,
szirmait bontó, gyönyörű rózsa,
elvarázsoltál, megbabonáztál, hogy
örökkön-örökké éhes legyek, arra a
mézédes csókra.

Nagy István Attila - Metszéspont

Esik az eső. Könny keveredik
a hideg ősszel.
Siratom magamat.
Jó lenne odabújni hozzád,
hosszan ringatózni veled.
Kérlelni, hogy el ne eressz,
ha mégis elmennék.
Bánatba bódít az ősz,
nyugtalan szívverésem
meg ne rémisszen.
Itt vagyok még, várom,
hogy újra megölelj,
s abban a metszéspontban
meg is születhetek újra -
veled.

P. Pálffy Julianna - Szerelmesen

Száguld a vér, s minden
mi ér, lüktetett; látnom,
látnom kell a szemedet,
mosoly csillan benne,
közel és távol, ahol
megérintesz, a testem,
a bőröm, a szívem is lángol.
Csókjaid nyomán pici,
puha, kis hegek, mézesek
és édesek, bejárnak völgyeket
és hegyeket, kábulat követ
kábulatot, pillanatnyi a
varázs, te az enyém -
s én, a tied vagyok.
Fátyolt borít ránk a csillagos
este, tiltott e gyümölcs, tiltott
az érzés, tiltott a vágy, te mégis
értem remegsz, engem becéz,
engem kóstol a szád.
Cirmos fények játéka, holdsugár
árnyéka játszik a testemen,
ajkaddal süt rám bélyeget,
- a Szerelem.
Bennem élsz, s benned élek én,
örökre Veled és Nélküled,
mit szívem nem bír el,
elbírja a tied - kettőnk helyett.

Charles Algernon Swinburne - Versengés

Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nőne
bús és dalos időbe
- dúlt rét, virágos róna,
ősz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.

Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,
s csók, csattogó madárhad
zengne esős delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.

Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízű szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.

Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játsznánk ősszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.

Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,
míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.

Ha te örömkirálynő,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár ő,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynő
és én a kínkirály.

(Hajnal Anna fordítása)

Gyulai Pál - Nem vagy te a legszebb

Nem vagy te legszebb a világon,
Tán oly szép sem, mint képzelem,
De nékem érted szép az élet,
És boldogság a szerelem.

Mért lennél szebb, mért lennél legszebb?
Hisz akkor nem volnál enyém;
Csak szemed gyúlaszt, arcod bájol,
Csak tégedet szeretlek én.

A szép arc, mint tavasz virága,
Alig virul, hervadni kezd,
Csak egy szépség van, mely sirig tart,
Mit érzésünk másokra fest.

Illyés Gyula - Jó érezni

Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.

Illyés Gyula - Kapcsok

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak

tanítják, mi az összetartozás,

amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Lénárd József - Mondd, hogy vagy

Ne mondd, hogy messze vagy,
ne mondd, hogy mikor, és meddig.
Mondd azt, hogy vagy nekem,
Mondd, hogy tavasz van évekig.

Ne kételkedj soha,
Nézd ezt a pár hóvirágot.
Áttörte magát a kemény földön,
Kibújt, hogy köszöntsön téged is.

Hirdeti a tavaszt, a szerelmet,
a fény napsugarát.
Kis kalapja alatt,
a vágy sóhajtását.

Kihajt akkor is, ha hideg van,
ha szikrázik a hóban a fehér.
Ha kevés a rög a kövek között,
de látni akar, mint szerelmes legény.

Vele üzenek sokszínű fényt,
mert minden csodás szivárványban
benne van, s keverve fehér
lesz. A titkukat elküldöm én.

Jatzkó Béla - Variációk

Akarva-akaratlan,
színekben és szavakban,
tengerekben, tavakban,
a felhőkben, a napban,

a napban, a felhőkben,
az égen, ha felhőtlen,
a tavaszi esőkben,
a pipacsos mezőkben,

mezőkön, pipacsok közt,
tengeri szivacsok közt,
a nyárban, a tavaszban,
esők, ha lassan esnek,
akarva-akaratlan
mindig téged kereslek.

Hervay Gizella - Három hangra

Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezenkívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, ki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.

Hervay Gizella - Hazatérés

_(részlet)


mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél
máshová nem mehetsz
csak ahol életre kelnek újra
a holt diófák kopár dombok hegyek
ahol másokért indulhatsz útra
ahol közösség a szerelem
az árvák elfulladó hangját
vak kutak közt nem felejtheted
csak azzal élhetsz aki utadon járt
aki ugyanúgy összerándul veled
egy elhagyatott sóhajtásért
akinek nem vigasz a szerelem
de közös munka a konok csönd ellen
amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
azt a kenyeret ketté törtük
amivel a szegénység megünnepelt
azt a szőlőt együtt ettük
amivel a szükség megkínált
nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
a szerelem is rádkiált
azokért élj akik küldtek
azzal aki értük él
terítse mindnyájunkra
Mária-kendőjét az ég...

Scheffer János - Őszi szerelem

Két sárguló virág hideg őszi napban,
Egymás felé fordul párás pirkadatban.
Testük összefonódik a bágyadt fényben,
Boldogon élnek az őszi napsütésben.

Két kicsi levél a föld felé hullva,
Belekap a szél és táncot járnak újra.
Egyszer még szállnak , násztáncukat járva
Mielőtt lehullnak fagyos pusztaságba.

Két ázott madár egy ágon összebújva,
Melegítik egymást fel-felborzolódva.
Bár a nyár már elmúlt, vadságának vége,
Feldereng egy őszi szerelem reménye....

BUÉK!

BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT KIVÁNOK MINDEN IDELÁTOGATÓNAK!

Pej Erika - Perzselő vágy

Ahogy a víz reszket õszi éjszakákon,
Úgy reszketek én is, mikor rád várok.
Hideg lenne? Szél fújna?
Vagy csak a vágy az, ami ráz újra meg újra?

Nézem az eget, hogy mily szép,
ahogy az meghasad, s a Nap vére kifolyik...
S közben szívem nyíl így szét...

Ölelni akarlak!
Ölelni, utat adni a vágynak.
S érezni azt, ahogy a szádnak nem kell más, csak az én bőröm...
Légy hát te az én börtönőröm!

Csókolni akarlak!
Csókolni, hogy érzem ajkad melegét,
S halljam hangod, ahogy elcsuklik... s kér.
Testem ad, lángot ígér.

Azt akarom, hogy folyj belém!
S tested váljon testemmé.
Véred vérként száguldjon bennem,
mint fékevesztett folyó, aminek nincs medre,
s arra folyik, amerre a kénye kedve
viszi, mert így jó neki.

Szomjazom.
Mert már hetek óta nem iszom...
Pedig víz van elég,
csak merítenem kellene még... s még.

S míg várok rád,
az ég elvérzik.
A vágy meg egyre csak vétkezik.
Vétkezik, mert nőttön-nő,
s vágyként lobogva az ölemből tör elő.

Jöjj hát, ne várass tovább!
Mert az éjszaka lángot ád.
Lángot, melyet használni kell,
mert most éget,
most perzsel.
Akarom, hogy perzseljen!
Mit perzseljen! Égessen!
S úgy égjek porrá kezedben,
hogy a vágyakozást lássam két szemedben.

Csécsei János - A tenyered ráncaiban

A nap megérlel Kincsem
Köztünk cikázik a gyönyör
- álmaink színeibe bújva -
élet-meleg ruhában tündököl
a hullámaira fekve érzem,
a lábad elé hullik Minden
- Igen, ez Te vagy Kincsem -

Tégy bele most engem is:
gond-ruhám adom a pornak
s leszek csupaszra tisztult szívvé,
aki a Mindenedbe olvad

Ott szelíden meglapul
szunnyadó semmivé fakul
hangtalan dobbanásnak lenni

Igen Kincsem, Szeretni

Győrfi Gergely - A holnap alkonyán

Forró csókod lüktető áradat;
Szivárványkék színben pompázó kárhozat;
Buja kéjjel fekszel ágyadon;
A holnap, az egy másik hatalom.

Vágtázol az idők tengerén;
Szerelmet lelsz éjjel, borút reggelenként;
Ha Te vagy a Mindenség, én vagyok a Fény;
Múltnak fényeiben kristályosodó remény.

BOLDOG KARÁCSONYT KIVÁNOK MINDENKINEK!

Őri István - Az élet, és az út dalai

"Egymásra hajló fák között,
boldog élettel hátam mögött
mennék Veled
nem számolnám a perceket
átölelném az éveket
s Téged"

_(részlet)

Jatzkó Béla - Ha

Ha meg tudnálak szelídíteni,
s lefaraghatnám vadságaidat,
sokkal egyszerűbb volna az, ami
ma csupa dráma, görcs és indulat;

ha bölcs szavakkal megfékezhetők
volnának új s új robbanásaid,
mennyi semmibe porladó erőt
halmozhatnánk fel, amíg rácsait

elveszti imánk és szabad holnapi
életünkben a két utunkból egy lesz.
Bolond kívánság és reménytelen,
s nem is kívánom azt, hogy így legyen:
ha meg tudnálak szelídíteni,
már nem te volnál. És nekem te kellesz.

Parti Nagy Lajos - Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem.
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? károdra tennéd.
Ijesztenélek, s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Szécsi Margit - Szerelem

Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.

Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle.
Elefánt-csordára elég
szívünk volt - marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.

Várnai Zseni - Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény;
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás;
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár: a neve szerelem.

Ady Endre: Félhomályban

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tünt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe...
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem -
A szívedből egy-egy sóhaj...

A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a múltból...
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp is lehetett volna -
Most már... mindennek vége van!...

Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szívünkből végképp elszállott a hit.
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!...

V.

Nem jó kép itt az „őszi napsugár",
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!...

Sonkoly Éva - Lassan

Lassan rozsdába fordul az arany.
Lábam alatt roppan a levél.
Kevert színeket dobál az őszi szél.

Parkon át söpri a szerelem lábnyomát.
Múló nyár után, színes ruhában, ősz kopogtat.
Mosolyát pókfonal viszi a dombok alatt.
Álmos a táj, valami különös altatóra vár.

Sík Sándor - A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet
akinek rózsaszín az arca
aki örül, aki kacag
aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem
a hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek
a nagyszemű, nevető gyermek
akiben szűz, minden-csírák
ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel
az induló, az ébredő
akinek győzelem az álma
akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar
aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
a fakadó fiatal élet.

Az ébredő Napot imádom
megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke
az én dalom a hajnalé.

Helen Bereg - Találkozás

Álltunk szótlanul.
Néztük egymást.
Kereste szemünk a változást,
Hónapnyi hiány marta bánat
Kaszaboló nyomát,
De nem láttunk mást,
Csupán arcok körvonalát,
Valóság érintését,
Vágyódó képzeletünk
Életre kelő tükörképét.

Szemünk beszélt.
Mosoly játszott benne.
Láthatatlan érintés
Cirógatta arcom.
Némán néztem a ránc
Mint nevet szemed sarkán.
Tudtam, éreztem,
Most boldog vagy
S én a legboldogabb,
akkor és ott,
Hisz szemed cirógatott.

Fejem válladra simult.
Elfojtott vágyódás,
Hónapnyi rettegés,
Hiányodba dermedt múlt
Mázsányi nehezéke
Szakakadt fel.
Magával ragadó erő
Tört sóhajommal elő.
Kigördülő könnyem
Válladnak mondta el
a megkönnyebbülést.

Karodba zártál
S én odabújtam hozzád.
Összeforrtam testeddel,
Ajkad s ajkam,
Mint lágy fuvallat
Pajkosan ölelkeztek,
Pedig marták volna egymást
Elfojtott vágytól önfeledten.
Arcom két kezedbe fonódott.
A valóság már rég nem volt ott,
Már csak egyetlen világ létezett,
Az ölelésedbe feledkezett
Édes, bús szerelem.

Álltunk szótlanul.
Néztük egymást.
Lelkünk átélte a csodát,
Szemünk beszélt csupán,
Mosoly játszott benne.
Kapaszkodtunk a jelenbe
Kétségbe esve.
Hallottam hangtalan hangon
mint suttogod: Szeretlek.
Szeretlek, mert benned élek.
Mintha nem szabadna más is hallja
suttogtam én is: Szeretlek.
Szeretlek, te vagy nekem az élet.

Hajnal Anna - Legszebb volt az éjszaka

Legszebb volt az éjszaka,
a szótalan, a csóktalan,
melyben két ember elfeküdt
egyetlen ágyon boldogan,
hallgatva nem is túl közel,
elég volt egymás hűkezét
érezni néha simulón,
s hallgatni künn a szél neszét.

Tél volt, a kályha lángjai
alig lobbantak, s - két szobor -
feküdtünk egymás oldalán,
csak néma szánkon a mosoly
lett egyre tisztább, ékesebb,
s meghalt bennünk az árvaság
amire megreggeledett.

Oh, több volt ez, mint szerelem,
nem hevítette semmi láz,
de mindennel megbékített
az ajándék találkozás,
minthogyha annyi tévedés,
sötét tapogatása után
a fénybe érnék végre ki,
hogy megtaláljam új hazám...

vagy mint tengerbe ért folyó,
kit őseleme vesz körül
s szívében magasság és mély
egyetlen csókban csendesül,
míg minden cseppjében betelt
s megszűnt az út, a szomjúság,
s élete boldog vegyülés,
napfényben édes áramlás.

Szilágyi Hajnalka - Most csak szeretlek

Meghajlítasz, még tartasz,
csenddé rajzolod bennem
az utolsó előtti perceket.
Még bírom, súgom,
vállad gödrébe maszatolom
a lezuhanó könnyeket.
Menedéket keresek nálad-benned,
mint ázott, éhes madár,
kinek lelkét síró szél fújja át,
tenyeredbe teszem fáradt szívem.

Vidd, mondanám,
de még akarom, ezeket az öleléseket,
mert kell a fény, a levegő.
Érints meg, szelídíts,
tanulj meg, hajolj rám,
engedj lélegezni
veled,
szabadon.
De ne akard szavam hallani,
ma néma sikolyban átkozott
csend szúrta át szívem.
Nézd, már csak a gyűrött imákat
morzsolgatja két kezem,
s hiába mondanám, dacos
akaratom gúzsba köti hangom.

Beléd némulok lassan,
és homlokod mögül
figyelem, ahogy az
alkony lángjában olvadnak a fák,
karcos ágaikról hullnak a nyarat
idéző, hervadó illatok.
Megáll az idő. Kifeszül a tér.
A sápadt fények elmosódnak,
és Isten nevét veszem hiába számra,
a fohászok füstként az ég felé szállnak,
s keverednek össze a fáradt színek,
eltűnik a szép, hallgat a szó,
kék a semmivel fonódik össze,
fehér a feketére borulva
lesz végtelen, mély, ismeretlen.

Most csak szeretlek,
így ahogy vagyok, ahogy én tudok,
itt a szívem közepében,
álmaink közé feküdt csenddel,
beköltözött hittel, reménnyel,
és ezekkel a konok akarásokkal.
Menetelek a viharral szemben,
jövök eléd, érkezem utánad,
búvok ködös hajnalok kabátjába,
helyet kutatok a kacattá dúlt világban.
Apállyal fekszem, dagállyal kelek,
s karodba menekülök, ha
összeomlanak a körém hordott hegyek.

Hamispróféta volt ez a nyár,
zajongón csapódott a földre,
álmainkat bontogatta szét,
majd festetlen oldódott fel az őszben,
s tűnt csupasszá avarszínekben,
rőt alkonyok szárnyai alatt.

Ködfelhőkön varjak tánca
riasztó érzés őszben nézve,
a világ sajduló fekete árvasága.
Lassan elfogy körülöttem minden,
szétcsúszik a jelen a múlttal,
elnyúló árnyékunk a falra tapad,
egybefolyik az est a nappallal.
Testem könnyű, lelkem teher,
feloldódok benned,
csak még egy kis levegőt
adj nekem.

Engedj közelebb magadhoz,
hadd kapaszkodjak világodba vissza,
fáradt vagyok, szememre nehezedik
a hajnal közeledése.
Távolodnak a falak.
Csak te maradsz, és én.
Szemedben a most örökkévalóság,
a jövő kifeszített tükörkép.

Köréd fekszem.
Te kifújod a levegőt,
én belélegzem,
ha én fújom ki,
te lélegzed be,
ha nem veszel levegőt,
megfulladok…

…és úgy roppanok szívedben össze,
mint űzött nyári fények,
Isten összecsukódó tenyerében

Kovács Daniela - Azt hittem...

Azt hittem vársz rám túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán,

hogy ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely öl-puha, selymes emlékekbe hull.

Azt hittem rám vársz minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl,

hogy ott vársz rám minden édes ízben,
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol legszebb dallam angyalhangon szól.

Azt hittem ott vársz, szavak melegében,
sosem írt míves verseim mögött,
szív-rügyfakadásom áldott gyönyörében,
valahol... rám vársz... ég és föld között.

Helen Bereg - Betűcseppek

Szavak zenéje, betűk csendje meg-megsimogat.
Életet ad.
Bántás kérgébe dermedt létem tetszhalott volt csak.
Szeretlek.
E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.
Betűcseppben.
Lepottyanva magába issza a haldokló szív.
Eltűnik.
Nem látszik már, mint szomjazó föld porában a víz.

Szerelem melege vágyam ébresztő napsugár,
Zápor után,
Új érzést kelt hornyoktól szabdalt szik talaján.
Szeretlek.
E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.
Betűcseppben.
Elmossa a régemlékek minden fájó mocskát.
Ott áll tisztán,
Szerelmed szívemnek remény, létemnek megnyugvás.

Őri István - Szeretnék a boldogságról írni

Szeretnék a boldogságról írni
szeretnék többé sohasem sírni
szeretném a világba kiordítani:
Ne csüggedj, van remény
az út vége a győzelem!
Nehéz a harc, de 'mi vár:
boldogság, béke, szerelem!

Szeretnék a szerelemről írni
szeretnék boldogságtól sírni
szeretném a világba kiordítani:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, nemcsak álmodom
a perceket már nem számolom
mert eljött, s többé nem megy el
ó, áldott élet
áldott szépség
áldott szerelem!

Szeretnék csak mindig Róla írni
tündérmesét, igaz történetet
szeretném a világba kiordítani:
Szeret, szeret, szeret!
S azt is, hogy én is szeretem
jobban, mint életem
s ez a szerelem végtelen
mert kettőnké, ugye, Kedvesem?

Szeretném elmondani,
hogy szeme gyönyörű
s ajka édes.
Minden, mit mond és tesz
szivárvánnyal ékes
s csak, hogy láthatom
a Mennyország nekem.
Szeretném elmondani nektek
hogy végtelen szeretem!

Szeretném, ha mindez való lenne,
szeretném, ha egyszer Ő üzenne:
Várlak, gyere, szeretlek én is!
Szerettelek mindig,
s szeretni foglak
a világ végezetéig!

Nagy István Attila - Hiába minden

Hiába minden szó,
ha lemostad magadról az érintésemet,
ha nincsen semmi, amiből az én arcom
visszanéz rád minden pillanatban.
Elolvadt benned a szerelem,
belefáradt a rettenetbe,
s hiába nézlek megfáradt szemmel,
vissza már nem hoz a vágyam.
Kiközösít engem ez a vers is,
mert minek nekem a szó,
ha csendben ülsz mellettem,
s arra vársz, hogy múljanak a percek?

Szakáli Anna - Örök időkre

Örök időkre várok valakit,
hogy önfeledten szeressen.
S ha te is örök társat szeretnél,
kétségek közt hagynál, hogy keressem?
Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,
pajkos, vidám, mind itt honol velem.
Az idő tűnő palástját hordom,
és nem kell egyebet tennem,
mint galaxisok karjain ülve
nézni, a csillagváros hogy forog,
s mindenhol mindig jelen lennem,
hiszen az örök idő, a szerelem
múló pillanataiban én vagyok!

Baranyi Ferenc - Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól

Fodor Emese - Olyan vagy nekem

Olyan vagy nekem, mint a sivatagba
Egy árnyékot adó fa,
Vagy egy csorgadozó patak,
Ki szomját oltja a fáradt vándornak,
Mint madárnak a szárnya,
S hívogató ég, ahol szabadon szállhat.

Érzem Te vagy a mindenem,
A szerelmem, a tengerem,
Ki nekem mutatja tengerszíneit,
Habos, simogató, fodrozódó hullámait.

A pacsirta, ki zengi dallamos énekit,
S hallatán az emberek kinyitják szíveik.

Te vagy akiért létezem és élek,
Te vagy a mindenem, s Veled az évek
Csodás órák s percek, s ahová lépsz,
A lábad nyomában virágok nyílnak.

A neved is és az egész éned
Nyarat idéz a szürke kemény télnek,
S megtelik melegséggel, ragyogással
AZ ÉLET.

Demján Irén - Üzenetek

Megüzenem a kéklő hegyeknek,
hogy hosszú az út
és nagyon nehéz,
és van,
kinek elérhetetlen a messzeség.

Üzenem a felkelő Napnak,
hogy nem mindenkire
ragyog,
mert az árnyékok foltjai
sötétek, nagyok.

A végtelen óceánnak üzenem,
hogy szomjazó virág
a szerelem -
mély, mint a fájdalom maga.

Felkap, elsodor,
aztán leejt
valahol.

Vlagyimir Viszockij - Ballada a szerelemről

Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,

S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.
S akadnak még oly furcsa figurák,
Akik magukba szívják e csudát,

S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát
Annak, ki éppen így zihál egészen.

Szenvedélyedet, miként hajót,
Úgy sodorják áradó folyók,
Mielőtt kimondod: „szeretek”,
Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön – ez az ország végtelen.
S a próbák napról napra szigorodnak,
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

Elválás, búcsú – akit erre fognak,
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
Nem tántorítod e bolondokat,
Számukra nincs elég nagy áldozat,

Nem drága ár az életük sem érte;
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
A szál, mely ezt az eszelős hadat
Bűvös kötéssel összefűzte végre.

Friss szél a kiválasztottakat
Részegíti, újra él a holt,
Mert nem lélegezhet, élhet az,
Ki szeretni sohasem tanult.

Aki a szerelem tavába fulladt,
Nem húzza ki, nem éri el szavad,
A mendemonda bármit is locsoghat,
De az a tó a vérétől dagad.

S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
Aki a szerelembe belehalt.
Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
Eggyévált lelkük is virágosan,

Lélegzetük is összeforrt örökre,
Egy ingó híd alattuk, sóhaja
Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
Így lépnek együtt minden földi rögre.

Ágyuknak én a rétet megvetem,
S hallom alva, hallom éberen:
“Lélegzem, mert élek – szeretek,
A szerelem ad csak életet.”

(Baka István fordítása)

Vaskó Ilona - Édes álom

Szelíd szavad suttogása csábít,
S én halkan osonok feléd.
Mezítláb szedem a lábam
A hideg kövön. Kapkodom,
Sietek, oda kell érnem eléd.
Halvány pizsamámon átlebben
A hideg, de agyamban minden
Ideg érted kiált. Lilán fázó
Ajkaimon mosolyogva remeg
A szerelem, és suhanva repít
Legyőzve időt és teret.
Halkan, finoman sóhajtva
Rezdülök melléd, hogy vacogó
Testemben új életre keljen a
Melegség, az álmot hozó.
Álomnak tűnnék, vagy
Sóhajtásnak? Lebbenő tündérnek?
Tiltott óhajtásnak? Legyek
Neked álom, táncoló tündér,
Vagy sóvárgó vágy. Vigyázom

Álmod az ágyadban hát,
Mely az enyém is már.

Szeitz János - Megtérek hozzád gondolatban

Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka,
A kimondatlan gondolat csöndjével,
A magányos szerelem csöndjével,
A nyári virágok kacér csöndjével,
A kiolvasott könyvek fáradt csöndjével,
A megcsalt szerelmek kába csöndjével,
A levelek őszi hervadás csöndjével,
A templomban nyugvó békesség csöndjével,
Az elhagyottak könnyhullása csöndjével,
A már sírni sem tudok béna csöndjével,
A fájdalmukat vesztett holtak csöndjével...
Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka.