Beri Róbert - Lennék poros utca…

Lennék a mindenség e tüzes érzelemben!

Lennék poros utca, hol végigvezet utad,
vagy alakodra vetülő bágyadt lámpafény.
De lennék hajadat libbentő langyos nyári szellő,
magasból árván figyelő sokcsillagos ég.
Bár volnék válladra hulló tölgyfának lombja.
Boldogítana ez a meghitt, közös utazás.
És záporok alkotta, bármely apró tócsa,
benne tükröződő arcod, röpke pillantás.
Lehetnék tested hűsítő levegője,
szirmok közé bújtatott, vadító illatfelhő.
Kedvesen szólaló selymes zenei hang,
mely bódító mámorral felkap és elragad.
Bárcsak puha-párna volnék, fejed támasza.
Habkönnyű takaró, mely betakarja Álmomat.
S jó volnék szobád űrjének, esti csendnek is.
Részévé válni napjaidnak, lehet nagyobb kincs?
Akarom, hogy legyek még nyikorgó ágy és ajtó,
leírt betűk, szavak, mondatok, könyvek lapjain.
Kerti szék, melyben megpihensz hosszú út után,
hol öledbe veszed hóbundás kiscicád.
Változnék pincében érlelt, „vérszínű" borrá,
szomjoltó mámort adva neked.
Lennék ajkaid között lédús gyümölcs,
mely hűsítve árad szét benned.
De lehetnék ablakodon télrajzolta virág,
olvadozva párás leheleted nyomán.
Vagy nyári tájkép ecsetvonása a vásznon,
mit lelked rezdülésével csodálsz.

Lennék a mindenség e tüzes érzelemben!

Szárnyaló poéta, vadregényes messzi táj.
Soha nem csorbuló dicsfényű erély.
Kemenceforró szerető, higgadt megnyugvás,
Lelked húrjain játszó virtuóz zenész.
Ám nélküled csak hangjegy vagyok a kottán,
magányosan zendülő, összhangzat nélküli zaj.
Lassan elfogyó dacos grönlandi gleccser.
Zsákmányát vesztő ragadozó szirti sas.

László Ilona - Érezni a szád

Ujjaim közt illatos,
Bársony rózsaszirmot,
Fehértornyú templomból,
Távoli harangot,
Számban szétpattanó,
Édes szőlőszemeket,
Testemre zúduló,
Langyos esőcseppeket,
Lábamban a tánc,
Tüzes ritmusát,
Magamhoz ölelni,
Csillagdíszes éjszakát,
Hinni, hogy az álmom
Valóra vált,
Szeretném még egyszer
Érezni a szád.

Szilágyi Domokos - Tedd, hogy szeressem...

Tedd, hogy szeressem magamat,
tedd, hogy az agyam, hogy a testem
ne csupán percekig szeressen,
mint eddig - mert csak így lehet
Téged is, jaj, szeretnem, szívem,
ne szélsőségesen, de híven,
ne íly szeszélyesen, de hűn,
én csúnyácskám, én gyönyörűm,
én ósdi "keserédesem" ,
kencétlenül is ékesen,
hogy világ minden éke sem
ér fől vele. Tedd, hogy a tested,
gyönyörködvén, magad szeressed,
tedd értem, magadért te tedd
kibírhatóvá ezt az életet.

Válóczy Szilvia - Meghitt pillanat

Felém fordulván
Barna szemedben szikrázott a fény,
Mely szívemet is lobbantotta.
Tükör, melyben megláttam saját magam,
Villódzott tekinteted rabságában
A szerelem, mely apró kristályokba fonta
Halk könnyeim cseppjeit.
Erős ujjaid arcomat fordították a magány elől,
Reménnyel szórtad balga hitem,
S mint tiszta levegőt,
Úgy csókoltad leheletem.

Ecsedi Éva - Szerelmes-vers

Halk álmokba merül az éj,
hallom, ahogy úszik a sötétben
egy eltévedt dallam, s a hangok suttognak
szerelmes vallomást…
Emlékképek vágtatnak, s most a magányban
érintésedre vágyom, a tó felett álompára izzik,
lila fellegek áramlanak az éjszakán végig.
Érzem édes-forró csókod - mosolyodba
fontad, neked adom féltett kincsem.
Kezemben tartom a tegnap emlékdarabkáit,
erősen szorítom, fontosak nekem, apró örömcserepek
csillognak a holdfényben, szememből fénylő gyöngy
pereg, s a tó felett még mindig pára úszik, a néma tájba
madár trilla csendül, a fák álmosan,
hangtalan hajolnak ránk.
Soha nem felejtem az első szerelmes éjszakánk.

Szeitz János - Megszólítalak

Megszólítlak némán minden éjszaka.
Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,
és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.
Jó így, és megtagadom a józan észt:
a tudás felett ítél a vágy, merész,
amit tagad a tudás, a léleké
a döntés: kapcsolatok az éteren
át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt
derűs álmom elé; a kóbor reményt
elűzni késztet így, és elfogadni
az ébrenlétben, már rám szabott valót,
hozzád enged a kegyes éjszaka, és
emlékeddel álomba fogad a csönd.

Kardos Csongor - Nálad

Halkan szusszan a szívem,
kicsi, puha állat a vackán.
Úgy alszom ágyadon,
mint kihalt, téli tájakon
a hó.
Együtt lélegzem a csenddel,
míg arcomra omlik szelíden
vigyázó jelenléted.

Koltay Gergely - Ha most...

Ha most kérdeznél,
elmondanám
Volt egyszer egy este
amikor,
mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei,
tudtam
téged kereslek.
Fáztál,
és takarót adott neked a szeretet,
s egy pincér, meg a sötétség puha teste,
a bátortalan vágy,
hogy valakit ismét szeressek,
Mert féltem az újtól,
nehogy valakit ismét elveszítsek.

Volt egy mosoly is még
voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat,
az örömök, a kínok.

Már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom,
illúzió volt minden
Nem volt igaz az ölelés...
...De nem fáj már: a Nincsen.

Most már szinte mindegy,
mit írtam akkor
mit éreztem éppen
Már nem karcolt több csíkot a bánat
az éjszakai égen.

Ne mondj semmit még,
mert véget ér az álom.
Felébredünk, s egymásra nézve
semmit sem találunk
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit
mert nem tudhatjuk mi jön még
meddig tart:
a Meddig?

Ne mondj semmit még,
így szótlanul szeretlek.
Olyannak, mint a kép:
mit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer:
Jó reggelt ... az éjszakánknak vége
S megkapod az életet,
az életért cserébe.

Most legyünk csendben,
mert ránk zuhant az ég
Felállni nem lesz könnyű,
hallgassunk
most még...

Képes Géza - Köszönöm

Egyetlen jó az életemben
te voltál, te vagy, te leszel.
Kapocs, mely az élettel összekötne,
van ezer meg ezer,
de mindegyiket, bármely pillanatban
szétszakítom mint pókhálószövetet.
Hogy voltam, hogy vagyok, hogy leszek:
köszönöm neked

Gyurkovics Tibor - Csoda

Én látom őt - és ő lát engem
Valami tükörszerelemben
én benne, ő bennem ragyog
egyedül és ketten vagyok

Juhász László - Megérintettél...

Megérintettél,
S már hiányzol ha nem láthatlak
Lelkem sötét zugából
Kirántottál a fényes jelenbe
Meggyulladt fáklya jelzi az utat
Amelyen végigmenve szeretném érezni
Végig, kezed lágy érintését
Szemedben csillog a szépség
Arcod olyan gyönyörű
Mint angyalok legszebbike,
Mosolyogsz felém
Minden egyes nap
Szeretném ha mellettem mosolyognál tovább
Kezünk egymásba olvadna
Szívünk csak egymásért dobogna
Lelkünk örökké szeretne.

Németh Tibor - Májusról álmodtam

A szívembe nézett egy csendes téli est,
melegen sötétlő, lágy pilláid mögül,
s ezt a jégvirágos pihefehérséget
törte, mint egy varázst, szét a kedvem körül.

Bár a tél, csillogó ezüstbe tiporta
a színek, s illatok ébre­dező táját,
e kristályvörös most fénnyel vérzik újra,
s némán cso­dálom a szétszórt színű lángját.

Huncutul rámnéztél, s házunk előtt megint
bólogat az akác, porlepte lombja közt
sok-sok fürtös virág, szórja az estére

szerelemillatát. Lakkos levelekben
rózsák integetnek. A párás ablakon
kacsingatva dugják össze a fejüket.

Jószay Magdolna - Szombatonként

Szombatonként
halasztást és levegőt kapok,
lélekmentő árnyak sodródnak felém,
félelmeim elcsendesülnek.

Szombatonként
lidércből lassan átváltozom,
feketéből fehér lesz, s a sárból krém,
mely balzsama a szívverésnek.

Szombatonként
bezárok minden rést és kaput,
csak szív-ablakokon áradhat a fény,
enyém a világ s én végre élek.

Szombatonként
terheimtől megszabadulok,
kevés időre feltámad a remény,
színeket s álmokat remélek.

Szombatonként
rád is egész másképp gondolok,
és szebb is szememben minden teremtmény,
messze még a hétfő - nem félek...

Szabolcsi Erzsébet - Mit is adhatnék?

Nem verset adok, csak szavakat,
nem komoly mondandót,
csak néhány pihe-puha lágy szót,
kedvest és bársonyost,
mely csapongó lepke szárnyán feléd repül.
Nem dalt hoztam, csak hangokat,
nem zengő melódiát,
csak néhány eldúdolt foszlányt sodor feléd
a hulló leveleket gördítő szél.
Nem szerelmet adok, csak lángokat,
vágyakat és álmokat,
melyek simogató szavaimmal,
lelket érintő eldúdolt dallamaimmal
feléd szállnak,
rádtalálnak,
s óvó tenyeredbe bújnak.
Adnék verset, ha kérnél.
Adnék zenét, ha hallgatnád.
Adnék szerelmet, ha szeretnél.

Oravecz Imre - Hátramaradó kedveshez

Mikor utolsót dobban a szivem,
és lefogják szemem,
te behatolsz mindenbe,

beveszed magad az ágy támlájába,
a ház tégláiba,
a kerti rózsákba,
a halottszállító autó rugónyikorgásába,

beköltözöl fölém a kőbe,
a hegyoldal lefutásába,
az ég kékjébe,
a rigók énekébe,

lakást veszel tölgyeimben az erdőn,
a gombák kalapjában,
a kakukkfű illatában,
az őzek délutáni álmában,

ott leszel mindenben,
földben, vízben, tűzben, levegőben,
mindenhol ott leszel,
mert én mindenhol leszek.

Kasza Marton Lajos - Van nálam valamid

Van nálam valamid, ami csak te vagy.
Van nálam valamid, ami mindennél többet ér,
ami szent, amitől buzogni kezd a szivben a vér,
amiben nem buzditható hazugságra a szó.
Van nálam valamid, ami soha el nem lopható,
amely örök a hangodban,
amelyben az életed s az álmod van.

Van nálam valamid, amit őrzök, amit féltek,
amit magamba falazva védek,
de mégis kitárlak a fénynek, a szélnek:
vigyenek, lássanak és telitődjön veled a nap—
mondják el, meséljenek, milyen a szemed, a hajad,
hangodból miként rögződnek zenébe a szavak...
És köszöntsenek, mert szerelmesek
egymás csókjába oly átható tüzet őrzök tőled,
amivel világgá oldod örömét a boldog szeretőknek.

Életút magasán lépkedsz, figyelik a lépted,
dobbanó szivek ütemében, mint húrból a hang, kicseng az élet.
Osztoznak kincseden az éhezők, a szomjazók--
szentül hisznek, hiszik a megtalálható jót:
szíved örömében a hihető valót.
Suhanok melletted. Úton és útfélen
követ rendíthetetlen énem,
mert van valamim, ami a kincsed,
amit magamban néked őrzök,
de felmutatlak a sziv, a lélek keresőknek,
újra és újra a vágtázó, örök időnek,
hogy megtaláljak még minden őrizhetőt tőled.
Ó, kedvesem, viszlek már, viszlek hét-zárú
ünnepek közé, élő emlékeztetőnek...

Bella István - Fény fut át

Mióta szeretlek, ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek, csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek, Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem.

Mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
...Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.

Válóczy Szilvia - És ott...

És ott álltunk, Te meg én
A világ távoli peremén,
Kezedbe kezem simult,
Alattunk a föld oda indult,
Hol szárnyakká ölel az ég,
Az elringatott messzeség
Oly határtalan békességében.

És ott láttuk, Te meg én,
Hogy a nap ugyanaz a fény,
Mely szívünkben úszik,
Szüntelen belekúszik
A hitt remény ékeként,
A szeretet véreként
Úgy dobog, halhatatlanul.

Jószay Magdolna - Mióta

Lehet, a Föld ugyanúgy forog,
lehet, a Nap is ugyanúgy kél,
mint több éve, még Teelőtted,
s ugyanannyira hideg a tél.
Ám mióta hozzád tartozom,
helyemre találtam, s a világ
a Te szívedben nekem édes lett,
biztonságos, puha, s szép, mint egy virág.

Váci Mihály - Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,
szótlan a szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.