Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s minden ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt sehol!
Bárhová lépek, beléd ütközöm.
Át- és keresztül vagyok
szőve már veled.
Mozdulataiddal, mozdulok,
hangodra hangolódom.
Így élünk kettős kötésben
téphetetlenül.
Találni túl szerencsétlen
Megtartani túl gyáva az ember
S így lesz belőle az égen
Magányos csillag ki ragyogni nem tud
De hunyni vagy hullni nem mer
Rója útját a Végtelen
S nem jegyzi közben a kicsi útitársat
Az embert, aki oly hirtelen
Jött a világra szeretni s szenvedni
S leheli majd az űrbe a könnyt s a vágyat
Ha Te vagy Én azt hiszed
Hogy magasabbra törünk náluk:
A mi játékunk csak, de az és szent
S jól zárd el szíved zenedobozába
Hogy onnét szóljon, s megtaláljuk
Amiért mi belecsöppentünk ketten
A tér és idő ritka randevújába
S összeért bennünk a nagy Lehetetlen
Akkor felmegyünk felkiáltójelnek
A csillagok fénnyel írt ábécé-geometriájába
S mi leszünk a nyárral töltött földi éj
Mi leszünk a pillanat, a nevess
Mi leszünk a ne sírj, a ne félj
Mi leszünk minden pár első csókja
S minden legszebb szerelmes vers.
Tudom, megérteni elég
a tartózkodást,
ha szíved tárt kapuján
belépni számomra még
mindig, ennyi idő után is
annyira nehéz...
hitetlennek tűnök
és önzőnek is, megértem,
de egész életemben
mindig ráfizettem
így vagy úgy, és soha semmit
nem kaptam ingyen -
úgy tanított az élet,
mindenért fizetni kell...
s tőlem ezt valahogy
mindig duplán várták el -
a "balek" és "naiv" jelzők
nem véletlen
árasztanak el...
valahogy egyszerűen
nem tudom már hinni,
hogy valaki egyszeriben
csak magamért tud
ennyire önzetlenül,
magát is feladva
szeretni.
Talán - csak képzeletemben létezel! Hiszen
Én alkottalak!
A messze vivő Ábrándozások Birodalmában,
Álmodtalak,
Tavaszi lázban lilába törő orgonabokrok dús
Özönében,
Nyár melegében, tested utáni forró vágyam
Hevében!
Őszidő millió színében, bágyadt fények lágy
Pasztelljében,
Puha - pelyhű hóesés, fehér világú - engem
Ölelésben.
Késő már képzeletem fordítani, Te győztél!
Varázsod,
Erősebb merész képzeletemnél: Te alkottál
Engem!
Élni, már nem tudok - tavaszod, melengető
Nyarad,
Őszöd színpompája, teled hófehér csodája
Nélkül!
Ábrándom csak Te maradsz! Ölelj szorosan,
Örökre.
"Minden féltett dolognál
jobban őrizd meg szívedet,
mert abból indul ki minden élet."
(Példabeszédek 4,23)
Minden szó, ami még kimondható,
most minden szó már mást jelent,
és szívből szívbe adni volna jó
szépet, nagyot és végtelent;
boldog mosolyt, mely mindent elárul.
Megérezni s elmondani végre,
hogy mi vagyunk - hogy én és te -
a világ, s ha felnézünk az égre,
minden ott van egy lépésre
s szemünk nem csak a felhőkig lát.
Szemünkkel szemekbe látni újra
s nem elfutni minden csoda
mellett, megállni és lelassulva
várni; s egy szó, egy kép hova
tűnik el, azt már érzi minden szív.
A szív tudja, a szív igazán lát,
tudja, milyen volt s mivé lett
az értelem, ki csak sejti a lét
igazát, mert minden élet
a szívből indul, s oda érkezik
Most majd átölellek, most úgy szeretlek,
Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak
A mélység feletti görgetegben,
Hol halk fohászba szakad a sóhaj,
És csak ölellek konokul, kétségbe esve,
Folyondár erővel körbefonva.
Menedékem lettél akaratlan,
Nem tudott, óvó menedékem.
Hangtalanul - csak magamnak
Megtartalak álmodott szépnek,
Nem lebbentem fel a fátylad,
Nem nézek mélyen szemedbe,
Nem bűvöllek lángoló szóval,
Önzőn őrzöm, hogy szeretlek.
Most majd átölellek, most úgy szeretlek,
Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak
A mélység feletti görgetegben,
Hol halk fohászba szakad a sóhaj,
És csak ölellek konokul, kétségbe esve,
Folyondár erővel körbefonva.
szelíd szóval rebbentem
eszmélő szemedből az álmod
reggel van kedvesem
reggel van, s kedvesen
csókol újra a szám
mosolyommal fejtem fel
fátyolos álmok szövetét
ébredj fel kedvesem
ébredj, s édesen
nevessen két szemed felém
simogató kezem letörli
az álom sápasztó porát
köszöntlek kedvesem
köszöntlek, s kedvesen
köszön vissza a szád
ölelő karom ad biztonságot
az elszálló álmok helyett
szeretlek kedvesem
szeretlek, s szerelmem
minden álmom után rád talál
Fél hét van, este, kedd, Húsvét után,
a rádióban régi slágerek.
Azt álmodom, hogy lesz majd egy kutyám,
ha élek még, mikor felébredek,
ha élek még, ha el nem tompulok,
ha lesz bennem egy szikra értelem,
ha mellettem vagy, mikor fordulok,
ha végképp el nem szürkül életem.
A szürkeségbe térdig süppedek,
nem vonzanak az ízek, illatok,
fehér sziklák meg kéklő tengerek.
Fáradt vagyok, ma éjjel meghalok.
A fáradtság hullámzik testemen.
Fél hét van. Mondd, hogy nem reménytelen!!!
Csillagok őrizte égből
a Hold nevetett ránk,
hatalmas arcú fényétől
ezüstszínű lett ruhánk.
Fák ölelték a tisztást,
a tó hullámait hegyek,
a hegyeket tépett fellegek,
fellegek karéján vet szikrát
égető színével a fény,
mint boldogságtól remegő
fejen ékes diadém.
Rád néztem, s te rám.
Szerelem igézte lelkünk,
édes villódzó fényei
ott forogtak köröttünk.
A Hold, az ég, a csillagok,
leskelődő angyalok látták,
hogy kezed vállamon,
ajkad ajkamon, s a hűvös,
harmatos hajnalon
már hozzád tartozom.
Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,
s végtelen éjjel ködharmata hull,
én mellédsimulok hangtalanul.
Ha árvaságod szívet-facsaró,
csak szólnod kell és támaszod leszek,
élő, egyszerű rózsafakaró.
Ha síró, szellemjáró éjfelen
végigszáguld a szél zúgva, seperve,
eldughatod az arcod kebelemre.
Ha babonázva arcodba mered
a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,
elfödöm gyöngéden a szemedet.
Ha fáj, ha üldöz valami titok,
belefújok egy kicsi ezüst sípba:
gondot-űzni tündéreket hívok.
Alkonyatkor a napba bámulunk,
imádkozva, míg eljön a sötét
és álmodjuk az egymás közelét.
S mikor szirmodat sóhajok se tépik,
egy frissharmatú, boldog éjszakán,
ketten, szótlanul felnövünk az égig.
......lelkedet lázas életemre fonja...
Látod, most nem félek én,
pedig a szomorúság
ajtóm kilincsét csendben lenyomta,
álmom százezer álomból egy csupán,
tőlem valaki most ellopta...
Egy napon mikor nem is hinnéd,
talán egy szerdán?
azt hiszem elszököm innét,
futok hozzád, ott leszek ne félj,
ablaknál álló meghitt asztalnál
ebédelek veled ízes pecsenyét,
- zamata óarany emlélet idéz, -
és nézd csak, ekkor hirtelen
egy röpke zaj szívemből elindul feléd.
A szőke fény a szobát beragyogja,
szemünkre lágyan, finoman
szűrődik majd az éjszaka,
lelkedet lázas életemre fonja -
mondd, ugye tudod, hogy
terhem édes,mit viselek naponta?
Tudom én, hogy létünk esendő,
minden csak arra jó,hogy lássuk
mily kevés az idő, nem elegendő...
míg hallgatózol szívemen édes titokra,
a cseresznyefa-ágról lecsöppen illata.
Mennyit láttalak éberen akkor,
hogy súgtad a csókot a számra…
Megkereslek, ha az öszes hegyet
meg kell másszam is, mert belehalok
az elszakadt ölelésedbe, nemet
intek, ha kell, mert hiányzol te drága!
Az üresség vált sorsomul. Elmúlt valami.
Mint ahogy elfogy a gépben a film,
ahogy a hangod a csöndre borul.
Mindent elmondunk volna már?
Egymást kutatni szavunk nincsen,
hang, hogy magához menekítsen -
nézlek. Hallgat a szád, s a szám.
Számolgatsz kurta éveket.
Voltál barátom, ellenségem.
Szivárványhíd támad az égen
bámulni tündöklésedet -
bámulni tündöklésemet
szívben, szavakban, kézmelegben.
A csoda-híd fent rezzenetlen -
s a csönd itt egyre fényesebb
Egyszerű szavak voltak csupán
Nem is hinnéd milyen élesek
A sebek még most is mélyek
Azt hittem boldog vagy
S boldog vagyok én is
Kiderült, hogy mást szeretsz
Engem talán elfeledsz
Volt pár szép pillanat
Mely szívemben örökre megmarad
Magamhoz öleltelek s azt kivántam:
Soha ne legyen vége!
Látnom kellett volna,hogy
minden jó elmúlik könyörtelenül
Nem marad mas csak az üresség belűl
Nem érzem többé illatod
Ajkad más csókolja ezután
Bár iszonyúan fáj
Mégis azt mondom:
Légy boldog valaki más oldalán
S soha ne érd meg azt
Hogy valaki azt mondja neked:
Vége
Ha majd átölelsz
És én átölellek...
Akkor,
A világtól
Nagyon távol
Egy ölelésnyi térben
Szememmel szemednek
Kezemmel kezednek
Hadd mondjam
Először én...
Mert ezért születtem
Tanultam beszélni
Csak ezért tudtam
Remélni.
Kérlek, engedd meg
Először hadd mondjam én...
Szeretlek.
Mikor megláttalak,
szerelembe öltöztem,
hogy díszes ruhámban
neked tesselegjek,
s most oly boldogan
röpülnék feléd,
ha hívnál…
mint a szabad égen
szárnyaló madár.
Ha nem vagy velem,
olyan leszek,
mint remegő falevél
a gyenge ágon,
mit lenget az őszi szél
s ki fohászkodva
várja, hogy szelíd
napsugarad melege
körülölelje.
Nem engedhetlek el.
Éltem nedűjét
belőled merítem,
ne hagyd, hogy kiszáradjak,
e szomjúságtól meghalok.
Szeress! Szoríts!
És fogd a kezem.
A magány léket hasít
minden lélegzeten.
Ne félj hát…
Sorsodnak rögös,
szűk csapásán
mögötted lépkedek.
Oly szorosan átölelve,
hogy eggyé válok veled,
s önmagad
pusztító, vad szellemétől
megvédelek.
Maradj velem.
Ékes ruhám
díszei mögött egyszerű,
szerető szívem dobog
s két kezem puha
párnáin mindig
megpihenhetsz
csak hagyd, hogy
szeresselek.
Szeretnélek megvédeni tőlem,
Ölbekapni s elfutni előlem
Valahová messze.
Két karomba rejteni a vágyad,
Térdenállva őrizni az álmad,
Hogy velem ne álmodj.
Szeretnék el, messze a jövőbe
Futni veled, hogy akkor is győzve
Még szeressük egymást.
S néha rólam emlékezni csendben
És csendesen elsiratni engem:
Egy régi barátot.
Nézem az égnek legszebb csillagát
s megcsókolom a messzeségen át:
jó éjszakát!
Ha nem volna a kettõnk lelke - egy,
azt mondanád:
szellõ suhant a rózsabokron át...
és sápadt arcod s lehunyt két szemed
eléje tartanád.
De mert a kettõnk lelke egy:
érzed, hogy csók ez. Titkos üzenet.
Üzenet, csók. A csillagnézõ lelkem
szerelmes, vágyó, tikkadt sóhaja.
Sötétben állok. Köröttem és fölöttem
bús vakhomály a kietlen éjszaka.
De éjszakából, süket vakhomályból,
borún, ködön és fellegeken át:
nézem, csak nézem mozdulatlan szemmel,
didergõ kínnal, sajgó gyötrelemmel,
s megcsókolom - szemed szép csillagát.
Jó éjszakát...
Ha nem fognád a kezem, tudom
nagyon félnék,
Ha nem lennél velem, már régóta
nem élnék.
Ha szemembe nem néznél,
sötét venne körül,
Ha elmennél, valamim
összetörne belül.
Ha nem mosolyognál, mint a
nap az égen,
Ha nem hallanám szavad,
nem mért élnem.
Ha meghalnál, fontos,
hogy utánad menjek,
Hogy elmondhassam neked,
mennyi szeretlek!
