Arany-Tóth Katalin - A parázs mellett...

Suttogó szavaink mögött
talán még hulló csillagot is
takart a fekete éj;
kívánságba karcolt vágyakat
sodort felénk szelíden
az augusztusi szél...
Lassú táncra hívtak
a fáradt lábak,
ölelő karokba bújtak
a fojtott vágyak,
s fénykoszorút
font fölénk
a meghitt pillanat.
Az égbe szökkenő
szikrák pattogó hangja
törte csak a csendet.
A szunnyadó parázsban
ezüst-szürke pernye pergett,
mint az idő ködlő kötelén
kavargó képzelet.
Szikrák fénye szállt
a végtelenbe,
arcod tükrébe libbent
a nyár múló sejtelme,
idézve a tavasz ébredő illatát,
igézve a kora ősz sárguló avarát,
s míg lelked érintette lelkem,
a boldogság büszke ragyogássá
szelídült ölemben.

Ruder Jana - Álmodtam...

Csak a kezemet fogtad
jó volt, ahogy ujjaid az
enyémet érintették.
többet nem akartam.. még.
nekem ez is elég.
Bánatpalotámat
talán elhagyom,
már kinéztem kicsit
az ablakon..
Magányom
csendben izzó
parázson lépeget
kicsit lángol...
néha még éget
Aztán előbújik
belőled egy dallam,
s már nem emlékszem,
hogy mit is akartam..
Figyelem önmagam..
ahogy lassan
kigombolod belőlem
a gyötrelmeimet.

Móricz Eszter: Osztd meg velem

Oszd meg velem
a csöndet,
a nyugalmat,
nézz szemembe
és hallgasd
velem a percet.
Hallgasd, ahogy
muzsikál a szél,
ahogy sír a nyár,
ha elköszön,
és jön az ősz.

És nézd ahogy
remegve elfut a
nap, lombokra
száll az alkonyat

Szeitz János - Vallomás

Te őrzöd bennem a múltból
Amit még óvni érdemes.
Te adsz megnyugvást és hitet:
Vágyni reménnyel a hajnalt,
Vállalni a kétes jövőt.

Pálinkás Imre - Olvastam...halkan...

   
"Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget"....

Olvastam...halkan,
derekad átkaroltam,
nyakamba kulcsoltad kezed,
szemed lehunytad, hozzám símultál.
Tested rezdülésén éreztem a vers ritmusát,
szíved dobbanása visszhangozta Radnóti szavát,
sóhajod "mondta el a benned élő bánatod,
s halk szavad, hogy félve várod a holnapot.
Félsz a reggeltől, mi egykor Neki az örök éjt hozta,
félsz az ébrenléttől, mi sokszor csak út a fájdalomba.
Hozzám bújtál,
magadhoz szorítottál,
könnyeid arcomon folytak,
belém kapaszkodtál,
lassan megnyugodtál,
az emlékek halványultak?

S mondtam a verset, a szép szavakat,
szeretettel próbáltam enyhíteni fájdalmad,
mosolyod adott reményt az életemnek,
suttogva szóltam:
Kedvesem, szeretlek.

"Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben".

Demján Irén - Kédések

Mi az, ami akkor is tud fájni
Amikor nem is létezik
Kinek van joga utadba állni
Ha az út a semmibe bukó
Völgybe visz
Kitől tanultál befelé élni
Mit jelentenek a szavak
Ha ékesek
Hol vannak délben a csillagok
És mitől keserű a szád
Mikor a csókok édesek
Hová szeretnél elszökni
Előled
Mikor kedvetlenül
Oly kedves leszel
Hol áll meg az idő
A perc hol késlekedik
Mikor a tegnap a holnappal
És veled ölelkezik

Kun Magdolna - Nyári harmat

Mint friss harmat, mely nyári
reggeleken
lábad nyomát éri,
olyan lágyan ölellek
karjaimmal át,
s mint a kút vagy a forrás,
mely kiapadni készül,
úgy vágyom én is,
hogy tengernyi
csókod hevétől
feltörjön még egyszer
az a réges-régi
szomjat oltó
vágy.

Nagy Horváth Ilona - Szerelem

 Hosszúra nyúlt,
vágyba ágyazott idő
után, végre
szót téveszt a szánk,
egymásba öleljük reszkető álmaink.
Lábaink előtt vert sereg,
ésszerűség és sokféle félelem.
Szerelem...
Ezért, hogy perc, óra most együtt talál,
hogy hiába volt messze a határ,
mint a sorsunk,
végül összefonódtunk.
Ezért, hogy kiürült az ég is nélküled.
hogy könnyel vallottam neked:
,,belekiáltottam a vonat zajába,
belefontam az árvák hajába:
Téged szeretlek."

Szabó Magda - Kinek már álma sincs

     Rólad, terólad. Míg erőm tart,
     s a lopott pillanat szabadsága
     szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
     Ó, hadd kiáltsam messzire,
     mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
   
     Talán utólszor. Mert a nappal
     kiszopja csontjaimat,
     mert ébren várom, a hegyen
     hogy gázol át a virradat.

     Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
     E test meddig lesz még erős?
     Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
     csak a halál, meg te vagy ismerős.
  
     Hogy írjon verset, aki fél?
     Hogy írjon verset, aki fáradt,
     hogy írjon, aki nem remél,
     ki úgy tölti az éjszakákat,
     hogy mire új reggelre kél,
     várja, valaki nekitámad?
  
     Lásd, rólad írnék, s szüntelen
     másról beszélek én,
     világunk iszonyú vizében
     gázol e költemény.

     Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
     sorsunk keserű kortyait nyelem,
     rémült testem meg tud pihenni
     békítő testeden, s az éjjel
     szörnyei közt lehelleted a védelem.
  
     Mily sötét van mindenütt!
     Csak az ablakunk fénylik.
     Csak dadogok. Szeretlek,
     annyira, hogy még kívánok élni.
  
     Vezess! Támaszd meg homlokom
     szelíd homlokodon, ha
     mint a részeg, dülöngőzve járok,
     s kiáltozom.
  
     Átláthatatlan téli reggelek:
     alig virrad, hogy munkába megyek;
     csiszolja ifjú érdességemet a város.
     Egyszer oly kerek leszek, oly síma,
     mint a többi odalenn.
  
    Őrizd lelkem épségét, szerelem!

Schrenk Éva - Türelmetlen szerelem

Régóta várok Rád.
Most már elég legyen!
Türelmem, lásd, fogytán.
Tudnod kell: létezem.

Tudnod kell: szeretlek.
Nem érzed a lázam?
Mi lesz, ha elégek?
Sírhatsz majd utánam.

Ki kell, hogy nyisd szemed.
S szívedet kitárnod.
Én vagyok fél éned!
Oly nehéz meglátnod?

Havas Éva - Álomszonett

Merítkezik a hold az ég vizébe,
az éj ma csöndes titkot üzen nekem,
lassan süllyedek álmok tengerébe,
ólmos pilláim alatt remény terem.

Szendergésembe szövi magát fényed,
csend kuporog már odakint mindenen,
idebent felzeng bennem édes lényed,
mert már a boldogság mellettem pihen.

Némaság... távolban árnyak motoznak,
lélegzeted nesze álomba ringat
- ki tudja, mit cipel hátán a holnap -

Karolsz, s én magam helyemre fészkelem,
szelíd szíveink egyszerre dobognak,
ránk vonja csodás fátylát a szerelem.

Hajdan Valéria - Csend a versben

Most más hangokra vágyva,
a csendet megtalálva
illatok nyomába lépek,
elevenednek emlékek.
Érkezem dúdoló széllel,
üzenettel, falevéllel.
Ki írja, nem is fa alól,
pacsirta dalol valahol.
Távolban fodrozódik a víz,
úgy kellett már nekem ez az íz.
Árad friss, fűszagú szerelem,
illatát magamra ölelem.
Nem lesz magányos így ez a szív,
azzal, mit lelke magába szív.
Mit napsugár a hajába font,
azt szívbe írni akarja pont.

Bognár Barnabás - Fájdalom

Érzem a kezemen, a vállamon,
a csendben, a zajban, valahol...
érzem a pillanatban,
érzem, hogy itt maradtam,
érzem, de el nem mondhatom;
tudod..., tudod ez a fájdalom.

Bódai-Soós Judit - A könnyeken túl

  Mosoly-kapukon lopja be magát
a tévedések közt botló remény,
karjában vágy pihen,
csendjében költemény.

Ölében ringatja álmainkat,
deres szívünkbe csókja csal tavaszt,
fényével simogat,
és új hitet fakaszt.

Egyed Emese - Hajnalodik

   

Jönnöd kell, most
hajnalodik,
érzem már szelíd
karjaid, érzem
sóhajod hűvösét,
ébredő kezed melegét -

Jönnöd kell: hozzá tartozol
a hajnalhoz, hozzám tartozol,
sugár a tested, harmatos
erőket, örömet hozol -

Álom és ébrenlét között
elmosolyodsz, ha megölellek,
lehunyt szemedre kék ködök
telepednek: elrejtő felleg,
és zengő pillanatokig
veled vagyok!

Hajnalodik.

Illyés Gyula - Szerelem

 

   Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
     szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
     Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
     rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
   
     Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
     aki köré a bor egy régi nyárt ígéz,
     nem állanék meg, ha tekintetemtől e
     hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
   
     Járok habok gyanánt futó finom havon,
     mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
     egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
     két kezemen maradt szerelmed illatát.

Pilinszky János - Titok

Csak a búcsú pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt.

Juhász Gyula - Első szerelem

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.

És én úgy örzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel.

Barnakay Miklós - Esti levélzárás

Nézd, én kedvesem, nézd!

A lenyugvó napkorong fénye
mégegyszer feltör az égre
és elhal -

én örökkön ragyogó fénnyel
várok rád minden éjjel
és nappal
és bárhol -

bárcsak ne lennél oly távol -
nagyon hiányzol!

Álmokat hoz rám az este,
s én szemeid keresve
hunyom le szemem -

Aludjál jól, szívem!

Baranyi Ferenc - Fogadom

Kíméletlenségemmel becsüllek én –
olykor gyilkol a simogatás.

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség.
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom hogy gyűlölni is foglak,
fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hullt szeretők
egykedvűsége képes.
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek

Moretti Gemma - Mély vizek fölött

Nem evezek, csak hagyom, hogy sodorja
a nagy folyó, az öreg csónakot.
Két oldalt zöld, gomolygó füst az erdő,
és fenn a felhők szürkék és vakok.
Márványos út a méla, szép folyó,
mélye sötét, sosem múló titok.
A fölé hajló, megrezzenő ágak
ráhullajtják a hűvös harmatot.
Kezem kinyújtom, ujjaim között
a víz sodródik, surran, elfolyik,
ködbe vesző partnak homokja beissza
a hozzásimult habok cseppjeit.
Nem evezek, visz, ringat a folyam,
szemem lezárom, már itt vagy velem.
Ki tudja, egyszer majd elhagysz te is,
őrző tenyeremből elszöksz, mint a víz,
mely hűtlen, hűvös, örök rejtelem.

Baranyi Ferenc - Nincs

Nincs kényelmetlenebb
az elhagyott barátnál,
emléke lándzsahegy;
naponta többször átjár,
szavait csavarod,
igazát tagadod,
elutasítod magadból,
amit ő elfogadott.

Nincs kényesebb dolog
az önigazolásnál,
naponta meginog,
akár szélfútta nádszál,
hajlik a víz felé,
hajlik a part felé,
nyugtatása reszketeg, mint
vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!

Erdős Olga - Ha

Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt,
Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelőtt.

Ha hallgatsz, én is hallgatok,
nézlek, s beszívom illatod.

Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad és kezed mozdulatait.

Ha hozzádbújok, veled biztonságban vagyok.
Ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok;
lehetek az, aki vagyok

Gere Irén - Végtelen pillanat

         
Hideg kőfalhoz feszített háttal,
dacolva a rideg világgal,
bújjunk most össze,
mert nagyon fázom!
Nincs több szavam,
nincs több lázadásom,
csak egyetlen
végső lángolásra vágyom!
Ha most nem forrunk össze
ebben a végtelen, forró ölelésben,
nem leszünk többé együtt
- sem a Földön, sem az Égben!

Vékony Andor - Egymás szemében fonva

Jó, hogy vagy nekem:
a csend, a zene, lelkem
őrizte mese,
pusztán vágtató ménes
szédítő szabadsága.

Jó, hogy vagy nekem:
a reggelek mosolya -
dér lepte tájon,
köd burkolta hegyekben
kanyargó erdei út.

Jó, hogy vagy nekem:
múló napjaink sodra,
dal a holnapról,
egymás szemébe fonva
emlék és bölcs jóslatok.

Baranyi Ferenc - Őrangyal

  
Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.

Ha az életedet veszed újra fontolóra,
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda.
Mert én vagyok az őrangyalod.

Ha eleged lett már a magányos éjszakákból,
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.

Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj,
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz,
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.

Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed,
És az egész világot odaajándékozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.

És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.

Lesznai Anna: Halk kérés

Szerelmesem, ma el ne hagyj.
Fáradt ma csókot ringató karom;
És mellyel sebes szívem takarom,
Hogy meg ne lássad sok szavad nyomát,
Bágyadt kezem ma ölembe hanyatlott.

Szerelmesem, csak ma ne menj.
Elült a vágyam és hívón utánad
Nem nyithatom ma ellankadt pillámat.
Könnyharmat nélkül kemény lesz az út,
Mely kedvesedtől elvezessen téged!

Kérlellek, mint kérne anyád:
"Szebb időben tartsad utazásod,
Ne indulj ma - sötét az éj - látod.
Szívem mécsén ma fogytán az olaj.
Nem vethet fényt távozó utadra!

Nem lelnél vissza, ha majd visszavágyol."

Gere Irén - ...csenddé válik...

 

botladozok a sorok között
- leveleket olvasok újra -
átugrok időt és teret
keresek valami jelet -
végül mégis visszatérek
az első sorhoz az első szóhoz
- fekete minta hófehér
alapon a lapon -
hiába minden kérdés:
választ nem találok
a betűrengetegben
végül az összes hang
mély csenddé válik bennem!

Baranyi Ferenc - Nincs

Nincs kényelmetlenebb
az elhagyott barátnál,
emléke lándzsahegy;
naponta többször átjár,
szavait csavarod,
igazát tagadod,
elutasítod magadból,
amit ő elfogadott.

Nincs kényesebb dolog
az önigazolásnál,
naponta meginog,
akár szélfútta nádszál,
hajlik a víz felé,
hajlik a part felé,
nyugtatása reszketeg, mint
vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!

Kamarás Klára - Ez több...

Ez több, mint szerelem:
ez gondolat...
Hajnali séta, juharfák alatt...
galambszárny lebben...
párák...permetek...
hullnak a fáradt, őszi levelek...

Aztán a munka...és már odabenn...
A szkenneren fehér cicád pihen...
Megsimogatnám...mégse...nem lehet:
megérezné a simító kezet...
felébred, s akkor én is ébredek...

Már reggel van, kinyithatom szemem...
csak álom volt s egy szálló gondolat...
Egy gondolat..., mely több, mint szerelem...

 

 

Balázs László: Ha majd átölelsz...

Ha majd átölelsz
És én átölellek...
Akkor,
A világtól
Nagyon távol
Egy ölelésnyi térben
Szememmel szemednek
Kezemmel kezednek
Hadd mondjam
Először én...
Mert ezért születtem
Tanultam beszélni
Csak ezért tudtam
Remélni.
Kérlek, engedd meg
Először hadd mondjam én...
Szeretlek.

Komáromi János - Árnyékok az égen

fakult-sugarú napsugár
még harcot vív
az égen
fahasábot dobok a lankadó tűzre
azt akarom
hogy égjen

szikra-csillagok
rebbennek fel és hunynak ki
hirtelen
a lángok illatában
újra kigyúl és élni kezd
a szerelem

míg pattogó fahasáb
vöröslő tűzzel
játszik
árnyékunk az égen
csillagképpé
válik

táncot járunk
fakuló fény-szikrák
között
libbennek lépteink
az égető parázs
fölött

átnyúlok a Mindenség
terein, ha kezed
keresem
nyomodban járok
tűz festette árnyékod
kergetem

Tompa Mihály - Égő szerelem

     Honnan származott az égő
     Szerelemnek szép virága?
     Nyíló szirma úgy piroslik,
     Mintha vérbe volna mártva.
   
     Éjjelenként mért sóhajtoz
     Olyan hosszan, olyan mélyen?
     Hisz boldogság és öröm van
     Festve csillogó szinében!
   
     Midőn parlagrózsa szivét
     Fénysziromnak gyilka érte,
     Mely szerelemtől piroslott:
     Földre omlott drága vére.
   
     És amint hull és patakzik,
     Így kiált a hűtelennek:
     ,,Igaz voltam, elhajoltál...!
     Te megöltél, - én szeretlek!"
   
     S hideg föld a vért elissza,
     Benne minden élet elhül...
     De a holtat visszaküldi
     A mosolygó kikelettül;
   
     Mert bár a szív nem dobog már,
     S érzéketlen, föld alatt van,
     Amely lángolt benne egykor,
     A szent érzés halhatatlan!
   
     Hol kihullt a föld porára
     Parlagrózsa forró vére:
     Hatalma a szerelemnek
     Uj virágot hoza létre.
   
     Ez sóhajt oly hosszan... mélyen...
     A magános éjszakában:
     ,,Hű maradtam, hűn szeretlek
     Az életben, a halálban!"
   
     S kinek szirma úgy piroslik,
     Mintha vérbe volna mártva:
     Hulló vérből lett az égő
     Szerelemnek szép virága.

Gere Irén - Érintés

Tétován indul a kéz
gyöngéd simogatásra,
- félúton megáll.
A bizonytalanság-bénította
mozdulatlanságban valami
elvész visszavonhatatlanul.
A lehetséges és a lehetetlen
metszéspontjában új fények
gyúlnak és hunynak ki!
Indul a kéz .... megint,
s a vak éjben látó ujjak
érintik gyöngéden
a Remény könnyes arcát

Hegedűs László - Szerelem a kolera idején

(Gabriel Garcia Márquez regénye alapján)

Fermina szíve meggyötört, hideg, kemény, mint márvány,
vágya már messzi fénysugár, színe-szegény szivárvány.
Mit ajka mondott régen ott, ismételgette: "ég veled!"
Úgy látta, nincsen visszaút, s hogy végzetesen tévedett.

Azóta lelke kínban ég, haja már szinte hófehér,
egyet tudott csak szeretni, s e tudat mindennel felér.
Nincs már esély, nincs több idő, szíve látja az elmenőt,
fáj megértni, hogy a férfi mindvégig hőn szerette őt.

A nap leszáll, a fénysugár már mélyen áll a tengeren.
"Ölelj ma úgy, mint ifjú lányt, szeress úgy, kérlek, kedvesem!"
És a megvénült Florentino érezte, vele mennybe száll,
vigasza édes, végtelen. A szerelemben nincs határ!

Gere Irén - Vágy

..csak megszületni,
napfényre jutni
sötét, hűvös méhéből
a magánynak...
meddő, árva örömöt váltani
közös bánatra-könnyre,
ritka kacagásra...,
- néha másra -
megérinteni gyöngéd ujjal
valaki márvány-szomorúságát,
..megríkatni szeretve-bántva
a sírni-vágyó sírni-gyávát...

Balla Zsófi - Szerelem születése

 
     Harcolok érted. Az édes hús alatt
     csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
     a mandulatömör. A kéz, a száj
     azt bontogatja, ami nem anyag.
     Titkod kibökni nem muszáj.
   
     Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
     könyv kinyílik - a szél lapozgat ott -
     súgva borzong, lobog papírhaja,
     mint kukorica szőke bajusza.
     Idegennek csattognak a lapok.
   
     Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
     Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
     S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
     titkod falán, benned, az égitestben
     láthatatlan mindig világított.

Csurai Zsófia - tisztán

tisztán


úgy mondják keleten
aki egyszer
olyan magasra tornyosodik
mint te bennem
az egyszerűre tisztul
mint a kék.

(több vagy a mindennél)

Bakkné Szentesi Csilla - A szerelem...

    Nincs ki megértené, s nincs ki ne értené meg,
miért tud fájni, ha nincs, vagy, ha éppen éled,
mitől olyan szép, ha végül végigéled,
hiánya a vágyban miért ölt hamis képet...

 KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDENKINEK!

Elizabeth Barrett Browning - Mennyire szeretlek?

Mennyire szeretlek? Had´ mondom el,
szerelmem mily végtelen, mindenség
érzés lelkemen, láthatatlan-szép,
maga a tiszta földi kegyelem.
A mindennap vágyával szeretlek
csöndesen, nappal, s húnyt gyertyafényben,
szeretlek tisztán, nyíltan, egészen,
és cserébe nem várok semmit el.
Oly nagyon, oly erősen szeretlek
egykor volt búmmal, gyermek-hitemmel,
elveszettnek hitt, s meglelt szerelmes
szívemmel, minden lélegzetemmel,
te vagy az élet, öröm és könnyek,
szerelem, mi holtommal se vész el.


(Bencze Marianna fordítása)

Gergely Ágnes - Tükörpillanat

Hogy tűnnek el a szarvasok,
ha a szerelem messze már?
Hogy lobog át az éjszakán
észrevétlen a félhomály?

Hogyhogy az őr nem imbolyog?
Maga is ellobogva él.
Csak a mélypontot kémleli,
ánemóne táncát a szél.

A hídon léptek konganak,
és kizuhog a vak sötét.
Eltűnnek majd a szarvasok,
de agancsuk közt ott az ég.

Fecske Csaba - Ismét

mint tüske hatoltál belém
sebhelyed vagyok ma is még
mikor már azt hiszem vége
elkezdek lüktetni ismét

az elme összeférceli
lazán a múltat és jelent
az egy bordában szőtt élet
kettőnknek más sorsot jelent

gondolataimat szövöm
egyre mint hálóját a pók
gyorsan magamévá teszem
azt a sok meghalnivalót

semmi sem tisztán önmaga
mindenen átüt egy másik
hiányod agyamhoz koccan
s mint a kovakő szikrázik

Jószay Magdolna - Égi szerelem

Szerelmet sugalló éji égen
felhőfoszlány sejtet ősi rejtelmet,
őrizve titkokba burkolt szépséget.

Maga a vágy az ezüstfényű Hold,
s mint parázsló eleven sóhajok,
ragyogják körül az égő csillagok.

Bognár Barnabás - Elmúltál

Elmúltál, szép hajnali pír,
szürke bánat jött utánad.
Egyik kezem most rólad ír,
a másik meg csak int utánad.

Tegnap körém menekültél,
s én sütöttem rád melegen.
Ma a reám verődött fény
ragyog, s bent félig-szerelem.

Bennem ringsz most búsan,
s kihűlt holdként keringsz már,
ki egykor tüzes bolygóként
mosolyogva bolyongtál e húsban.

Egyetlen szóra, varázsló nélkül
tűnt el a minden: te meg én,
s már csak fájdalom békül
nincsen-szívből folyó
ereink melegén.

Sándor Gyula - [Ha rám gondolsz majd ...]

Ha rám gondolsz majd, nézz fel, mert én ott vagyok,
ahol az ég átkarolja a csillagot.
A tejút végtelen gyémánt fövenyén,
a galaxisok hömpölygő porködén,
lelkem ott száll majd, hol a végtelen
téridő a száguldó fényeken.
S a bíborban úszó, örvénylő fotonok
hívnak, és velük majd csendben összeolvadok.
Hogy hajadra hullva, akkor is érezzelek,
amikor többé már nem foghatom kezed.
S ha fázol is, ne félj, mert én nem hagyom.
Langyos napsugár leszek édes arcodon.
Hold fényén suhanva őrzöm álmodat,
hisz tudom, mindig is téged vártalak.
S ha elszólít tőled mégis majd az ég,
így örökkön örökké veled maradnék.

Kormányos Sándor - Vársz rám...

Szemedben rejlő szomorúság
csendjébe halkul álmunk,
s lelkünk mélyén egymásért sír
visszhangzó árvaságunk.

De fejem az öledbe hajlik,
hiányod vetetlen ágyán,
s hiszem, hogy a vágyak mögött
valahol messze, vársz rám.

Ecsedi Éva - Szerelem

 

Védtelenek most az álmok
Körbefonlak hozzád bújok
Ölelj úgy hogy el ne vesszek
Ha elvesznék hát keress meg
Akarom hogy mindig itt légy
Viharokban csak engem védj
Szeress nagyon-nagyon szeress
Szélzúgásban engem keress
Keress engem magas hegyen
Hullámzó mély tengerekben
Ha nem találsz mégse állj meg
Mert ha testem nem leled meg
Lelkem akkor is eléred
Verseimben tovább élek

Bella István - Fény fut át

Mióta szeretlek ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem

mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.

Szeitz János - Megtérek hozzád gondolatban

Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka,
A kimondatlan gondolat csöndjével,
A magányos szerelem csöndjével,
A nyári virágok kacér csöndjével,
A kiolvasott könyvek fáradt csöndjével,
A megcsalt szerelmek kába csöndjével,
A levelek őszi hervadás csöndjével,
A templomban nyugvó békesség csöndjével,
Az elhagyottak könnyhullása csöndjével,
A már sírni sem tudok béna csöndjével,
A fájdalmukat vesztett holtak csöndjével...
Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka.

Hajnal Anna - Akarlak, szeretlek

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.
Félelem? távolság? mit jelent?
mindig több, több éhséget teremt,
hiszen elpusztulunk így te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!
Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell-
két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!
Hasító villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szűk abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
Együtt- vagy halál és pusztulás
szerelem-szerelem, fényvarázs.