mikor vörös csíkokat fest az égre
a bársonyujjú alkonyat
és édes, kéjes csók hívogat
akkor, mint a bokrok mélyén
megbúvó madarak
egymáshoz simul a testünk
lélekben felmelegszünk
mert ebben a hideg világban
lassul a mozdulat
és alig ver már a szív
most vérkörein egymásba omolnak
és izzón kivirulnak a
lázba borult artériák
mikor partra futó hullámokon
táncol a sárga-léptű napsugár
és magadba-záró ölelésed rám talál
akkor, mint a hegyek bújnak
a mélyben össze
úgy tűnik egymásba
külön valónk
mert ebben a
tűzzel pusztító világban
még él a szerelem
most lélegzetünk összekeveredik
és egymás szavait mondjuk
közös a nyelv
az ajak
közös a kéz
a mozdulat
közös a létezés
és örökké közös már a halál
ami minden ölelésben rám talál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése