Léted tavába csobbant a lelkem,
Szemeid tükrében megláttam magam;
Zúgó hullámokkal feleseltem,
Ittam belőled és elakadt szavam.
Hát mily világ ez és miféle álom,
Mely darabokra törte szívemet?
Mert azt akarom, hogy örökké fájjon,
Üvöltsön bennem, mint a fergeteg;
Dobjon magasba, húzzon a mélybe,
Szakítson kétfelé, én azt is hagyom;
Bátran nézek a halál szemébe,
Hogyha szívedet szívemben tudhatom.
Elmerültem, és nem fáj semmi már.
Mert szerelmünk előtt nincsen határ.
