Lefut az álom, tünemény volt,
lefut a szívig, a kamaszkori rét
lassú ringással, mint az égbolt,
lehajtott fejem fölé ért -
A nyár óriás talpa hihetetlen
gázol, virágok nyakszirtjére lép;
én csak magamhoz voltam kegyetlen,
én soha nem adtam fel a reményt.
S melyen idáig futottam, az út
csúfondárosan nyelvét ölti:
parasztok közül kitanult
fiú a tisztét hogyan tölti?
Hol a szándék? A bonyolult
tévedések közt hol a hit?
A bűvész-cilinderbe fúlt
versek után ki mond vaamit?
Kamaszkori égbolt, nehéz vagy,
hozzád csak fájva mérhető
a termést betakartító évszak,
én tudom: te vagy az el nem ért tető -
Helyetted új csúcsokat állit,
aki túlélt, én gerincfeszítő
konoksággal téged idézlek váltig
álom-égben sátrat verő kölyök-idő.
Már mint diákot, falhoz szorított az éhség,
- harcom határát én szabom meg -
nem pénzért dobott fel a merészség,
lángszóróval pusztított terep
lehet jövőm, de gyönyörű is lehet!
Nem az én dolgom az eredményt kivárni,
mit vállaltam, kínnal veret,
csak elmondani adj erőt, sors, s jöhet rám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése