Kovács Anikó - Romantika

_Neked...


Mondd, ugye te nem kívánod,
hogy rozsdás szóval hazudjak könnyű álmot,
ha azt kérdezed tőlem, hogy aludtam:
jól tudod, a rideg háztetők alatt,
a gyéren szűrt sugarakban
minden ostobán áll és mozdulatlan, -
és mikor a hajnal
házat ácsol a téli szürkeségben,
ugye nem akarod, hogy eltagadjam,
nekem - nélküled - semmi örömöm nincsen...?

Mondd, ugye te megértesz,
hogy este, amikor az alkony alvadt sebe
a fényes égen gyógyulni látszik,
hiába békés a táj, és a kép színes,
- akár Canaletto híres gondolái, -
nélküled minden együgyűen semleges...

[...]

Lágy, szépdallamú, de igaz verseket írtam,
néhol már giccs, - és ez sokszor megriaszt:
romantika, dús érzelem fülledt a sorokban,
s a közhelyektől arcomra fagyott a grimasz.

[...]

De ha nem vagy itt, üres és jeltelen a térkép,
hideg kövekbe dermedt,
széthullt, ős-csontokból
hiába őriz itt kanyargó lépcsősort a hegység:
az ember felejt, a kősziklák soha, - azt akarom,
hogy a jelet talpad lenyomatai is véssék... -
hadd lássák az utánunk jövők: ez szerelem volt.
És szép.
Mondd, ugye nem kell semmitől félnem...?
Tudom, - úgyis viszel magaddal. Észrevétlen.

[...]

...de azt hiszem, már ez is romantika.