Az arcomon ragyog minden szó, józanul.
Szemedben ég a tűz, hozzámérsz, reszketek.
A Vágy karodba űz, de benne elveszek.
Mikor Veled vagyok, simítom arcodat,
A járdán andalog egy kósza gondolat:
Hogy Te meg én talán... Hogy még igaz lehet...
Fakó házak falán árny fogja meg kezed.
Mikor velem talál a lázas éjszaka,
Minden csók új halál - ha nem kísérsz haza.
Mosolygó illatod ruhámban lel hazát,
Karodban ringatod a testem válaszát.
Mikor velem marad a kába suttogás,
A holdfény rám ragad, akár egy vallomás.
Ilyenkor álmosan az ablakodra száll
A Csend. Átsuhan rajtunk a félhomály.
Mikor Feléd megyek, a hangod hallgatom,
Játékszered leszek - azzá teszel, s hagyom.
Mert Nélküled megöl a gyáva, új remény,
Hisz nem vagy itt, s gyötör, hogy nem lehetsz enyém...
Mert nem vagy itt, s legyűr a fájdalom,
Lehunyva két szemem, hiányod fájlalom.
Vénámból messze száll a fáradt képzelet,
Az emlék rád talál. Minden perc kell veled!
Régen Magányt növel egy csonka érzelem,
Karod, ha mást ölel, csak félig létezem.
De egyesülve él és újra felragyog
A nappal és az éj, mikor Veled vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése