Illyés Gyula - Szerelem

 

   Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
     szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
     Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
     rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
   
     Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
     aki köré a bor egy régi nyárt ígéz,
     nem állanék meg, ha tekintetemtől e
     hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
   
     Járok habok gyanánt futó finom havon,
     mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
     egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
     két kezemen maradt szerelmed illatát.

Pilinszky János - Titok

Csak a búcsú pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt.

Juhász Gyula - Első szerelem

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.

És én úgy örzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel.

Barnakay Miklós - Esti levélzárás

Nézd, én kedvesem, nézd!

A lenyugvó napkorong fénye
mégegyszer feltör az égre
és elhal -

én örökkön ragyogó fénnyel
várok rád minden éjjel
és nappal
és bárhol -

bárcsak ne lennél oly távol -
nagyon hiányzol!

Álmokat hoz rám az este,
s én szemeid keresve
hunyom le szemem -

Aludjál jól, szívem!

Baranyi Ferenc - Fogadom

Kíméletlenségemmel becsüllek én –
olykor gyilkol a simogatás.

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség.
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom hogy gyűlölni is foglak,
fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hullt szeretők
egykedvűsége képes.
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek

Moretti Gemma - Mély vizek fölött

Nem evezek, csak hagyom, hogy sodorja
a nagy folyó, az öreg csónakot.
Két oldalt zöld, gomolygó füst az erdő,
és fenn a felhők szürkék és vakok.
Márványos út a méla, szép folyó,
mélye sötét, sosem múló titok.
A fölé hajló, megrezzenő ágak
ráhullajtják a hűvös harmatot.
Kezem kinyújtom, ujjaim között
a víz sodródik, surran, elfolyik,
ködbe vesző partnak homokja beissza
a hozzásimult habok cseppjeit.
Nem evezek, visz, ringat a folyam,
szemem lezárom, már itt vagy velem.
Ki tudja, egyszer majd elhagysz te is,
őrző tenyeremből elszöksz, mint a víz,
mely hűtlen, hűvös, örök rejtelem.

Baranyi Ferenc - Nincs

Nincs kényelmetlenebb
az elhagyott barátnál,
emléke lándzsahegy;
naponta többször átjár,
szavait csavarod,
igazát tagadod,
elutasítod magadból,
amit ő elfogadott.

Nincs kényesebb dolog
az önigazolásnál,
naponta meginog,
akár szélfútta nádszál,
hajlik a víz felé,
hajlik a part felé,
nyugtatása reszketeg, mint
vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!

Erdős Olga - Ha

Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt,
Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelőtt.

Ha hallgatsz, én is hallgatok,
nézlek, s beszívom illatod.

Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad és kezed mozdulatait.

Ha hozzádbújok, veled biztonságban vagyok.
Ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok;
lehetek az, aki vagyok

Gere Irén - Végtelen pillanat

         
Hideg kőfalhoz feszített háttal,
dacolva a rideg világgal,
bújjunk most össze,
mert nagyon fázom!
Nincs több szavam,
nincs több lázadásom,
csak egyetlen
végső lángolásra vágyom!
Ha most nem forrunk össze
ebben a végtelen, forró ölelésben,
nem leszünk többé együtt
- sem a Földön, sem az Égben!

Vékony Andor - Egymás szemében fonva

Jó, hogy vagy nekem:
a csend, a zene, lelkem
őrizte mese,
pusztán vágtató ménes
szédítő szabadsága.

Jó, hogy vagy nekem:
a reggelek mosolya -
dér lepte tájon,
köd burkolta hegyekben
kanyargó erdei út.

Jó, hogy vagy nekem:
múló napjaink sodra,
dal a holnapról,
egymás szemébe fonva
emlék és bölcs jóslatok.

Baranyi Ferenc - Őrangyal

  
Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.

Ha az életedet veszed újra fontolóra,
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda.
Mert én vagyok az őrangyalod.

Ha eleged lett már a magányos éjszakákból,
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.

Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj,
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz,
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.

Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed,
És az egész világot odaajándékozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.

És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.

Lesznai Anna: Halk kérés

Szerelmesem, ma el ne hagyj.
Fáradt ma csókot ringató karom;
És mellyel sebes szívem takarom,
Hogy meg ne lássad sok szavad nyomát,
Bágyadt kezem ma ölembe hanyatlott.

Szerelmesem, csak ma ne menj.
Elült a vágyam és hívón utánad
Nem nyithatom ma ellankadt pillámat.
Könnyharmat nélkül kemény lesz az út,
Mely kedvesedtől elvezessen téged!

Kérlellek, mint kérne anyád:
"Szebb időben tartsad utazásod,
Ne indulj ma - sötét az éj - látod.
Szívem mécsén ma fogytán az olaj.
Nem vethet fényt távozó utadra!

Nem lelnél vissza, ha majd visszavágyol."

Gere Irén - ...csenddé válik...

 

botladozok a sorok között
- leveleket olvasok újra -
átugrok időt és teret
keresek valami jelet -
végül mégis visszatérek
az első sorhoz az első szóhoz
- fekete minta hófehér
alapon a lapon -
hiába minden kérdés:
választ nem találok
a betűrengetegben
végül az összes hang
mély csenddé válik bennem!

Baranyi Ferenc - Nincs

Nincs kényelmetlenebb
az elhagyott barátnál,
emléke lándzsahegy;
naponta többször átjár,
szavait csavarod,
igazát tagadod,
elutasítod magadból,
amit ő elfogadott.

Nincs kényesebb dolog
az önigazolásnál,
naponta meginog,
akár szélfútta nádszál,
hajlik a víz felé,
hajlik a part felé,
nyugtatása reszketeg, mint
vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!

Kamarás Klára - Ez több...

Ez több, mint szerelem:
ez gondolat...
Hajnali séta, juharfák alatt...
galambszárny lebben...
párák...permetek...
hullnak a fáradt, őszi levelek...

Aztán a munka...és már odabenn...
A szkenneren fehér cicád pihen...
Megsimogatnám...mégse...nem lehet:
megérezné a simító kezet...
felébred, s akkor én is ébredek...

Már reggel van, kinyithatom szemem...
csak álom volt s egy szálló gondolat...
Egy gondolat..., mely több, mint szerelem...

 

 

Balázs László: Ha majd átölelsz...

Ha majd átölelsz
És én átölellek...
Akkor,
A világtól
Nagyon távol
Egy ölelésnyi térben
Szememmel szemednek
Kezemmel kezednek
Hadd mondjam
Először én...
Mert ezért születtem
Tanultam beszélni
Csak ezért tudtam
Remélni.
Kérlek, engedd meg
Először hadd mondjam én...
Szeretlek.

Komáromi János - Árnyékok az égen

fakult-sugarú napsugár
még harcot vív
az égen
fahasábot dobok a lankadó tűzre
azt akarom
hogy égjen

szikra-csillagok
rebbennek fel és hunynak ki
hirtelen
a lángok illatában
újra kigyúl és élni kezd
a szerelem

míg pattogó fahasáb
vöröslő tűzzel
játszik
árnyékunk az égen
csillagképpé
válik

táncot járunk
fakuló fény-szikrák
között
libbennek lépteink
az égető parázs
fölött

átnyúlok a Mindenség
terein, ha kezed
keresem
nyomodban járok
tűz festette árnyékod
kergetem

Tompa Mihály - Égő szerelem

     Honnan származott az égő
     Szerelemnek szép virága?
     Nyíló szirma úgy piroslik,
     Mintha vérbe volna mártva.
   
     Éjjelenként mért sóhajtoz
     Olyan hosszan, olyan mélyen?
     Hisz boldogság és öröm van
     Festve csillogó szinében!
   
     Midőn parlagrózsa szivét
     Fénysziromnak gyilka érte,
     Mely szerelemtől piroslott:
     Földre omlott drága vére.
   
     És amint hull és patakzik,
     Így kiált a hűtelennek:
     ,,Igaz voltam, elhajoltál...!
     Te megöltél, - én szeretlek!"
   
     S hideg föld a vért elissza,
     Benne minden élet elhül...
     De a holtat visszaküldi
     A mosolygó kikelettül;
   
     Mert bár a szív nem dobog már,
     S érzéketlen, föld alatt van,
     Amely lángolt benne egykor,
     A szent érzés halhatatlan!
   
     Hol kihullt a föld porára
     Parlagrózsa forró vére:
     Hatalma a szerelemnek
     Uj virágot hoza létre.
   
     Ez sóhajt oly hosszan... mélyen...
     A magános éjszakában:
     ,,Hű maradtam, hűn szeretlek
     Az életben, a halálban!"
   
     S kinek szirma úgy piroslik,
     Mintha vérbe volna mártva:
     Hulló vérből lett az égő
     Szerelemnek szép virága.

Gere Irén - Érintés

Tétován indul a kéz
gyöngéd simogatásra,
- félúton megáll.
A bizonytalanság-bénította
mozdulatlanságban valami
elvész visszavonhatatlanul.
A lehetséges és a lehetetlen
metszéspontjában új fények
gyúlnak és hunynak ki!
Indul a kéz .... megint,
s a vak éjben látó ujjak
érintik gyöngéden
a Remény könnyes arcát

Hegedűs László - Szerelem a kolera idején

(Gabriel Garcia Márquez regénye alapján)

Fermina szíve meggyötört, hideg, kemény, mint márvány,
vágya már messzi fénysugár, színe-szegény szivárvány.
Mit ajka mondott régen ott, ismételgette: "ég veled!"
Úgy látta, nincsen visszaút, s hogy végzetesen tévedett.

Azóta lelke kínban ég, haja már szinte hófehér,
egyet tudott csak szeretni, s e tudat mindennel felér.
Nincs már esély, nincs több idő, szíve látja az elmenőt,
fáj megértni, hogy a férfi mindvégig hőn szerette őt.

A nap leszáll, a fénysugár már mélyen áll a tengeren.
"Ölelj ma úgy, mint ifjú lányt, szeress úgy, kérlek, kedvesem!"
És a megvénült Florentino érezte, vele mennybe száll,
vigasza édes, végtelen. A szerelemben nincs határ!