Bárcsak megbújhatnék a tenyeredben.
Érezném melegét, bőröd puha selymét,
Hallanám, ahogy dobbannak az erek.
Ujjaid közt fény szűrődne be
a kezed húsát vörösre festve.
olyan lenne, mint egy csodás naplemente.
Ó, bárcsak megbújhatnék a tenyeredben.
Bárcsak sétálhatnék a tenyereden.
Gyűrűkön, vonalakon, sokszögeken át vándorolnék.
Talpam alatt, mint a frissen szántott földön
futnak a barázdák végtelen sorokban.
Elindulnék az életvonaladon, s remélném utam sosem ér véget
és ha elfáradok, megpihennék a Vénusz domb tövében.
Ó, bárcsak sétálhatnék a tenyereden.
Bárcsak a tenyereden hordoznál.
Vinnél magaddal mindenhová, s hogy céltalan
ne szórd jókedved, mindig rám mosolyognál.
Ha néha megsimogatsz, vagy a szívedhez emelsz
én csak hallgatom a mély dobbanásokat,
remélném, eggyé forrunk e lüktető morajban
Ó, bárcsak a tenyereden hordoznál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése