Éles Attila - Rég láttalak

Rég láttalak kedves. Esett, mikor elmentél.
Nagy kék esernyőddel mint egy leszállni készülő
hőlégballon, úgy tűntél el a vizes levegőben
a csepegő fák között. Hallgattam cipőd halkuló
kopogását, néztem, ahogy a szél kibontja hajad.
Már várom, hogy újra itt legyél.
Szokatlan szép szerda született, bár szürke az ég.
Nyakad hajlatáról álmodtam, szád vonaláról, orrod gömbölyű halmáról
és fölöttük ikercsillagként ragyogó szemeidről.
Az álmot nappalomba loptam. Az ég szürkesége sem számít már.
Nem voltál mellettem, de a párnán ott volt még illatod,
fejed mélyedést nyomott bele. Ráhajtottam az arcom, mintha
a bőröd érintene. Tudom, nem mentél messzire.
Várom, hogy újra itt legyél.
Jó volt az éjszaka veled, pedig csak aludtunk.
Néha felriadtam, amikor sokáig nem vettél levegőt.
Néztelek a beszűrődő fényben, az arcodon apró fintorok futottak,
te is álmodsz. Ünnep veled minden éjjel,
akár egy Húsvét, Karácsony vagy Farsang. Vidám, meghitt, szenvedélyes.
Újra esni kezdett, te mindjárt jössz haza, nagy kék vitorláddal navigálsz,
lábad nyomán a kis tavakon apró glóriákat vet a víz.
Veszem a kalapom és eléd megyek.
— Hiányoztál — mondtad, mikor találkoztunk. Pedig, hogy elmentél egy órája lehet.