Szabó Magda - Kinek már álma sincs

     Rólad, terólad. Míg erőm tart,
     s a lopott pillanat szabadsága
     szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
     Ó, hadd kiáltsam messzire,
     mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
   
     Talán utólszor. Mert a nappal
     kiszopja csontjaimat,
     mert ébren várom, a hegyen
     hogy gázol át a virradat.

     Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
     E test meddig lesz még erős?
     Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
     csak a halál, meg te vagy ismerős.
  
     Hogy írjon verset, aki fél?
     Hogy írjon verset, aki fáradt,
     hogy írjon, aki nem remél,
     ki úgy tölti az éjszakákat,
     hogy mire új reggelre kél,
     várja, valaki nekitámad?
  
     Lásd, rólad írnék, s szüntelen
     másról beszélek én,
     világunk iszonyú vizében
     gázol e költemény.

     Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
     sorsunk keserű kortyait nyelem,
     rémült testem meg tud pihenni
     békítő testeden, s az éjjel
     szörnyei közt lehelleted a védelem.
  
     Mily sötét van mindenütt!
     Csak az ablakunk fénylik.
     Csak dadogok. Szeretlek,
     annyira, hogy még kívánok élni.
  
     Vezess! Támaszd meg homlokom
     szelíd homlokodon, ha
     mint a részeg, dülöngőzve járok,
     s kiáltozom.
  
     Átláthatatlan téli reggelek:
     alig virrad, hogy munkába megyek;
     csiszolja ifjú érdességemet a város.
     Egyszer oly kerek leszek, oly síma,
     mint a többi odalenn.
  
    Őrizd lelkem épségét, szerelem!