"Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget"....
Olvastam...halkan,
derekad átkaroltam,
nyakamba kulcsoltad kezed,
szemed lehunytad, hozzám símultál.
Tested rezdülésén éreztem a vers ritmusát,
szíved dobbanása visszhangozta Radnóti szavát,
sóhajod "mondta el a benned élő bánatod,
s halk szavad, hogy félve várod a holnapot.
Félsz a reggeltől, mi egykor Neki az örök éjt hozta,
félsz az ébrenléttől, mi sokszor csak út a fájdalomba.
Hozzám bújtál,
magadhoz szorítottál,
könnyeid arcomon folytak,
belém kapaszkodtál,
lassan megnyugodtál,
az emlékek halványultak?
S mondtam a verset, a szép szavakat,
szeretettel próbáltam enyhíteni fájdalmad,
mosolyod adott reményt az életemnek,
suttogva szóltam:
Kedvesem, szeretlek.
"Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése