Nem írom le, rákarcolom szívemre,
amit leírnék, s amit nem lehet,
barlanglakók kezenyomait őrzik
hasonlóképpen ábrák és jelek.
Szikla helyett szívem falába vések,
jó barlang ez, amíg élek, rejtve van,
s ha meghalok, egy új korszak kiássa,
s megfejti majd jelekbe rótt szavam.
Láttál-e már ilyen barlangi képet?
Van rajta szarvas, zerge és madár,
komor bölény, és ember, amint éppen
nyilat feszít s gyanútlan vadra vár.
És mindenféle égi s földi jelkép:
kihalt állatok, eltűnt istenek,
akiket féltek és félve imádtak
a primitív barlangi emberek.
Most én vések, élő húsba vájom
szerszámomat szikrázó kő helyett,
mert szólni kell, s ha nem lehet, betűkben
keresek, mint a régiek: jelet.
Ha láttok majd zergét vagy antilopot,
futtában akit nyílvessző talált,
vagy madarat, akibe felhőbércről
lecsapó héja rablókarma vájt,
ha majd egy szíven ily ábrákra leltek,
s még annyi másra: az az én szívem,
amely egy zord, eltemetett világból
jeleivel az új kornak izen.
Mint feltárt sírok titkos képírása,
mint ős barlangok vésett falai,
mert aki költő, nem hal meg egészen,
az feltámad még szólni: vallani.
Csak vések, vések, szívem már csupa ábra,
azt hinnétek tán, furcsa sebhelyek,
fáj? hadd fájjon, kell, hogy elnémult számat
megszólaltassák egyszer e jelek!
