Hepp Béla - Engedj

Te sosem fakuló lányalak...
itt álltam száz évet, vártalak,
mosolyba fűztem, szelíd szavakba
a bennem borongó felhőjátékot
és láttam a tested,
de nem hoztad árnyékod.

A vér a szívből az agyba fut
megvíva száz kis háborút,
a dobbanások már mást muzsikálnak
ahogy a percek elhalnak csendben
én állok már csak,
egymagam lettem.

Látod? Mosolygok... Távolod
felelősségét is rám tolod,
szerettem volna az egész világot,
egyszer majd megérted,
úgy kellett volna egy
egy mákszemnyi ígéret.

A hétköznap zaja körbevesz,
eljön a nap mint nap ugyanez,
sem ritmus, sem dallam már nem sodor
a felhők közé, s a mélybe le...
ölel a csend nyugodt éjjele...

a józan ész
nem jó zenész.