Minek is kérded, neked hiúság,
csak mosolyogsz, ha elpirulni látsz,
s oly távol vagy, hogy kíváncsi szemed
szégyentől reszketteti szívemet,
hogy didereg, mint meztelen halott,
lámpának, szemnek kiszolgáltatott,
hogy jeges szégyenében majd elég,
mit kérdezed, hogy szeretlek-e még?
Nem tudom. Szívem csupa lázadás.
Szeretni kín, megtör és megaláz
s a fojtott láng, az el-eltemetett,
füstösen csap fel, mint a gyűlölet.
Gyűlöllek, mar a védtelen harag,
elfordulok, hogy meg ne lássalak,
félek, fagyok, borzongok, engedek,
fogam megkoccan nehogy kérjelek:
szeress, ölelj, megöl a szomjúság,
kezdődjön újra bennünk a világ,
az ősi ködben két felhőgomoly
egymás felé húz, borulj rám, omolj,
összecsapásunk villám, néma csók,
csak te! csak én! borulók, lázadók,
belőlünk szülessen a csóvás fény,
mindenben te és mindig újra én.
Mert te voltál az első, akiért
testem és lelkem egyszerre megért,
hogy ezer íz és ezer édesség
pezsgése, lángja hajtott tefeléd.
Hogyan köszönjem, mi lenne elég,
hogy tűzfény lettél, melyben föld és ég
fellángolt, égett, újjászületett,
mint a szívem, mely feléd reszketett,
haldokolt, mint a láng és dadogott,
új nyelven szólt, hogy az áhitatot,
amely betöltött, vakult fiatalt,
feléd ragyogja, édes diadalt…
