Most már tudom, mit jelentett nekem,
Mikor a gond gyötört, és fájt az értelem,
Szavaid erősítettek meg engem,
Az örökös harcban, mit vívtam szüntelen,
Ha fáradtam, s elcsüggedt a szívem,
Mert hasztalannak látszott minden küzdelem.
Most már tudom, hogy benned volt erőm.
Te voltál a tudás, az akarat próbája.
Amit elfogadtál, semmit el nem nézőn,
Egy gyermeket tanít, s félt így az anyja,
Az bíztatott, hogy higgyek, amikor vergődöm,
Viseljem, mit rám mért a sors haragja.
Most már tudom, háborgó érzelmeim,
Csak hűségedtől kaphattak megnyugvást.
Amikor nehezen viseltem fájó sebeim,
Nálad találtam mindig gyógyulást,
Mert sorsokon át védtek engem szemeid,
Hisz a kozmoszban találtuk meg egymást.
Most már azt is tudom, hogy nélküled,
Miért lett olyan nehéz az életem.
Hiányodban minden fakó, szürke lett,
Tengerként árad bennem az érzelem,
Mely áldott hatásodra mindig béke lett,
Amikor átölelt a drága két kezed.
Most már tudom, miután elmentél,
Lelkünk több volt, nem egyszerűn rokon,
Hisz te meg én, az öntudatos két fél,
Tenni együtt tudott, százezer fokon.
Hiányodban egyre jobban érzem, én
Nélküled csak fél vagyok, s ezt már tudom.
