Harcos Katalin - Ölelj magadhoz

Ha hallod sóhajom, és a vágyam érzed
vond két karod körém!
Ha szemem szép szemed mélyébe réved
hajolj megint fölém,
s ölelj magadhoz!

Mi az, mi mágnesként vonz feléd örökké?
Mit sem ér életem,
ha egyszer vágyad kialszik, és közönnyé
sápad az érzelem.
Ölelj magadhoz!

Ajándék vagy Te... csoda, mi megigézett...
őrjítő szerelem...
Bőrömet tűzként égeti érintésed.
Maradj soká velem,
s ölelj magadhoz!

Ölelj, míg velem itt lehetsz, - s vagyok neked!
Csak ez jutott nekünk...
Bűnünkre feloldozásért esdek, s veled
bocsánatot nyerünk.
Ölelj magadhoz!

Éles Attila - Nem leszek ha nem akarod

nem leszek ha nem akarod
csak emeld fel karod
ne szólj csak ints
tudni fogom nincs több hátra
eltűnök szürke félhomályba
szavaid közti szünet
szél súgta üzenet
csend leszek
mondataid végén
sötétség éjjel
nappal fény
elfáradtál szék leszek
ha eszel asztalod
zivatarban esőkabát
éjfélkor telihold
vagy derengő hajnalod
most bújj hozzám
s tudd annyira szeretlek hogy
nem leszek ha nem akarod

Zsefy Zsanett - még ne menj el, kedves…

még ne menj el, kedves
csak álmodtad!
- érzéseim elszállni
miért hagytad?

szublimált álmaim
most hol vannak?
csalárd remények
elkoptak.

együtt, egyedül
oly mindegy,
érveim elfogytak,
nincs kinek.

még ne menj el, kedves!
nem suttogtad.
én üvöltenék,
hogy halld,
nem tudtad?

még ne menj el, kedves!
miért nem mondtad?
a széket alólam már
elrúgtam...

Szeicz János dr: Átölel a magány

Oly távol jársz,
az érintésed emlék már,
veled az élet múlott el,
s elszállt a fény,
minden remény,
szavamra most a csend felel.

A régi nyár
aranyló fénye nem ragyog,
szemed tüzével nem hevít.
Emlék ölel,
lágyan száll el,
s magányom mindent elborít.

Maradj velem,
hiszen a tél már oly közel,
gyújtsd meg még egyszer hajnalom,
emléked még
bennem úgy ég,
mint lappangó parázs halom.

Az éveim
fogynak és búcsút intenek,
csak álmaimat őrzöm meg
a papíron,
hogy maradjon
emlék ez a fakó szöveg...     

 

Zsefy Zsanett - Vallomás feltételes módban

Ha a hajnal lenne a házad,
én bíbor lennék a felhők felett,
rózsát fodroznék Holdad udvarába,
vitorlát bontana a képzeletem.

Ha a hajnal lenne a házad,
üstökösként szelném az eget,
fényt fonnék e fonák világra,
és rongyosra tépném az éjeket.

Ha a hajnal lenne a házad,
udvarodra peregnének a csillagok,
zsebembe csenném mindahányat,
egynek se lenne irgalom.

Ha a hajnal lenne a házad,
rám érinthetnéd az ébredő perceket,
csillagtakaród alatt élednének a vágyak,
és én velük halnék, ha kell, esztelen.

Szalai Krisztina - Végtelenül veled

Így maradjunk egyként szállva,
Fütyülve most a Világra!
Mert a csókod Csillagkincsem
A Mindenségbe repít engem
A sötétben fénnyé válunk,

Éles Attila - Nem sírsz egyedül

Szomorú vagy.
Nézem könnyeid,
ahogy fakóvá mossák
szemed kékjét,
s mint apró gyöngyök,
álladig gurulnak.
Tenyerembe temetem arcod.
Remegsz, mint törött szárnyú
fióka, ki a fészekből
kiesve hontalanná vált.
Nem érted, miért hallgatok.
Nekem nem szabad sírni.
Férfi vagyok,
törhetetlen szikla, támaszod.
Ám belül, szétguruló gyöngyeid
vihart kavarnak.
Lelkemet öntözi jeges zápor.

Tenyerembe temetem arcod.
Nem sírsz egyedül.

Illyés Gyula - Kapcsok

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Baranyi Ferenc - A szemekből a messzeség kilátszik

Minden hazudhat öleléskor.
a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
volna igazabb
és a heves mozdulatok esetlensége;

minden hazudhat öleléskor.
az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
volna igazabb
és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;

minden hazudhat öleléskor:
Az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
bőbeszédűsége éppúgy,

mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
bőbeszédűsége volna igazabb
és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
hallgatása;

minden hazudhat öleléskor,
csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
a szemekből a messzeség kilátszik:
az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
mint mint a megadással lecsukódókból.
(És az ellentétek játéka se segít,
mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
kilátszik a messzeség,
mint az istenítően lecsukódókból.)

A szemekből a messzeség
- a halhatatlan ellenvetések ellenére is -
könyörtelenül kilátszik.

(Amíg csak védtelenségünk határvonalainak
gyanakvás-aknazárait is
fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
biztoskezű tűzszerészei.)

Erdős Olga - Ölelj át

Ha az éjszaka véget ér,
de még napkelte előtt,
Ölelj át,
vigyázz rám,
mint soha azelőtt
Ha hallgatsz,
én is hallgatok,
nézlek,
s beszívom illatod
Ha beszélsz,
iszom szavaid,
figyelem ajkad
és kezed mozdulatait.
Ha hozzádbújok,
veled biztonságban vagyok
Ha szeretsz,
nem kell úgy tennem,
mint a nagyok;
lehetek az...
aki vagyok.

  

Éles Attila - Elmentél

Még nem fáztam úgy, mint mikor elmentél.
Lelkem felkapta a hideg őszi szél.
Messzi sodorta mint a falevelet,
hogy valahol ledobja, ahol lehet.
Minden elszállt a széllel, csak a hideg
nyirkos jelen van itt velem. Az ideg
pattanásig feszül, hátam meggörbül
s a bánat tátongó, vérző sebet szül.
A sebből szerelmem szivárog, lassan
távozva testemből. Ott fent magasan
héják várják a prédát, lecsapnak rám
hogy karmukat szívembe vájják, és lám:
te nem vagy már sehol, hogy ints nekik
ne bántsanak. Ruhám szaggatják, pedig
már nem küzdök, várom lassú halálom
ahogy a bánat súlya maga alá nyom.
Fekszem kiterítve, alázva, pőrén
nem érzem illatod a nyakam bőrén.
Itt hagytál hát. Vacogva a kíntól, félve,
hogy a hidegben nem maradok élve.
Még nem fáztam úgy, mint mikor elmentél,
lelkem eldobta már a zord őszi szél,
mély üregbe, hogy a hó betemesse
s egy kőre véste, "Senki ne keresse"

Szeitz István - Négy sorban

Neked nem írok álmatlan éjet
hátnak feszülő keresztet
neked nem írok semmi szépet
csak tudd, mennyire szeretlek

P.Buzogány Árpád - Elmúlik ez majd

Holdfény volt, mint giccses éjszakákon
és azt üzented, hiányzom neked.
Elmúlik ez majd nálad, gondoltam,
nem erről írnak szép szonetteket,

messze vagy, és mért gondolnál rám,
az éjszakában elegen vannak,
akiket hamar meg is kívánhatsz,
míg a hold az égről félreballag,

szóval ezt már nem tudom komolyan
venni, még ha látnám szemed
villanását, talán – most ne próbáld
magadhoz láncolni a lelkemet,

hisz csak most lett könnyű, mint szitában
rázogatott liszt felszálló pora,
és a szívem se szorul úgy össze,
most már mint a telehold, akkora,

még ha rád gondolok is. És másra
gondolok inkább, néha még fájón,
hogy minden régi szavad, mosolyod
egyszer hajnali párává váljon.

Szabolcsi Zsóka - Feléd

   

Hangod hangom felé,
hangom hangod felé...
kapaszkodunk szavakba,
reményekbe, hitekbe;
lángod parazsam felé,
szikrám lángod felé...
testetlen lélekkel lobogunk
hitetlen is bizakodva;
hiányokkal kövezett úton,
úttalan rögökön,
napok sötétjében,
éjek sugarában,
könnyes ragyogásban,
harmatos álmok közt,
hajnali ábrándok
félszeg mosolyában,
emlékek illatában
botorkálva tova;
kezem kezed felé,
lelked lelkem felé

Éles Attila - Fogd a kezét

Adj oda bármit, égesd el magad,
mutasd meg minden
kagylóba zárt titkodat.
Kitárt karjaid közzé feszítsd az éji eget,
keress közös csillagképeket.
Homlokodon hozz egy csillagot,
nézzétek együtt, hogyan ragyog.
Fejtsd meg a szél mit dúdol
a kék hegyeken túlról.
Zúzd össze az időt
és mikor szilánkokra tört,
vegyél egy végtelen darabot,
tekerd körétek, mint egy szalagot.
Óceán mélyéről felhozott
titok-gyöngyeid fűzd láncra,
úgy akaszd a nyakába.
A végén, mikor már nem marad semmi,
lelkedet kell lábaihoz tenni.
Ha lehajol és érte nyúl,
te fogd a kezét.
Csak nézd, szótlanul.

Szeitz János - Utószó

Bocsásd meg nekem, Kedves,
Hogy éltem.
Álmaimhoz csöndben visszatérek.
Elrejtelek magamban,
Te csak szállj, repülj,
Találd meg halhatatlan
Társaid.

Péter Erika - Karácsony nélküled

Ha fakó erkélyek
fényfüggönybe bújnak,
vakítóra törölt
ablakszárnyak mögött
gyertyalángok gyúlnak,
akkor tudom,
karácsony közeleg.
Karácsony - nélküled.

Mikor panelházak
kaptárkalitkái
díszpáhollyá válnak,
szürke, poros
madáretetőkből
fenyők kandikálnak,
akkor tudom,
karácsony közeleg.
Karácsony - nélküled.

Ha a kirakatok
drága portékája
vásárlásra késztet,
megszédít a pláza
lenézett varázsa,
a zsúfolt csillogás,
akkor tudom,
karácsony közeleg.
Karácsony – nélküled...

(részlet)

Karácsony

 

MINDEN IDELÁTOGATÓNAK!

Simon István - Csillagot láttam

Csillagot láttam a szemedben-
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz;
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
áru benned fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne itéld azt, akit szeretni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy oly kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsit forrást
óceánokkal összeköthet

Illyés Gyula - A szerelem ismerkedés

Kevés, kevés, mindez kevés,
várlak, szeretlek! Szeretnélek
át- és átjárni, mint a véred,
mint a levegő, mit beszísz.
A szerelem ismerkedés -
a léleknek? A testnek is!

Nem akarlak, csak megismerni,
csak megismerni, semmi mást,
a titkos azonosulást,
mit egyház és bölcselet hirdet.
Magányomat vágyom levetni,
a magányt rólad, mint az inget.

Benned szeretnék lakni, ott,
hol dolgos, szorgalmas szíved.
Egy szívet szeretnék veled!
Tagjaidban vágyom ezernyi
bajom, kínom egy jó nyugodt,
nagy nyújtózással kiheverni.

A ruhám, a házam, lakásom,
te légy a hazám, világrészem,
Európám, a Mindenségem,
végső kitörésem a vak
szolga-sorsból, a lázadásom,
mielőtt elpusztítanak.

Szégyenem már szó s gondolat -
bőrödön, húsodon keresztül
bocsáss magadba mindenestül,
adj olyan otthont, amilyent
magzatának az anya ad,
adj egy lélegzet végtelent!