Szárnyát kitárva elröpült, repítette a vágy.
Elment, s elengedték, bármennyire is fájt.
Üresség maradt utána, s a csapongó képzelet.
Nézte a távolodó lányt, és várt valami jelet.
De mit sem ér a szótlan vágy, ha csorbul az érzelem.
Elfeledve is élni kell, így szól az értelem.
Lenne rabszolgája ő, s a láncot hordaná.
Szánakozó szemek tüzében is büszkén mondaná:
"Ha kell vérem, s életem, én bíz’ odaadnám,
ám nem hallja, és nem keres, a téboly támad rám."
Eltelt a nyár, az ősz, a tél, a tavasz már ébredez.
A parázs izzón, s biztatón, még mindig éledez.
Táplálja a vak reményt a buta szív szava.
Várja még, bár nincs esély, a kedves nem tér haza.
Este volt, a végnapon a hold is elfogyott.
És szólt az Úr: "Új élet vár, mert a régi már halott"
A lélektükre lezárult, a test pihenni tért.
Egy hű szerelmes története ezzel véget ért.
(forrás: poet.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése