Sárhelyi Erika - Öszeraktalak újra magamnak

 Összeraktalak újra magamnak.
Nem vagy te más, csak néha
Megtörnek a fények a szemedben,
S olyankor elveszetten lötyögök
Tátongó, kongó szívedben.
De az érintés gyógyít, már tudom,
S többé már nem hazudom
Magamnak, hogy baj van velünk.
Ha kéz a kézben ébredünk,
S lemossuk arcunkról a bánat nyomait,
Elűzhetjük még életünk vicsorgó árnyait.
Összeraktalak magamnak megint.
Ujjaid nyomából, csókod párájából
Építettelek újra, hogy legyünk, mint rég,
Mi ketten, a kezdet és a vég,
Hogy ne legyen hátha és talán,
Mindig csak nagyon és igazán,

S ha könny gyűlik néha a szemembe,
Fejem tehessem az öledbe.
Hisz' te vagy a váram, otthonom,
Szerelmem, szeretőm, rokonom,
Mindenem te vagy, jól tudod...
S minden miénk, ha akarod.

Nagy István Attila - Elrejtelek

Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
amikor megvirrad,
s útjukra indulnak
a gonosz álmok.
Új szavakat találok,
testedet takaró
varázsigéket,
ne árthassanak neked
az emberek.
Mert minden jóság,
minden gyötrelem,
eltanulható,
félek, egyszer
megadod magadat.
Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
s olyannak maradsz,
amilyennek megszerettelek.

Csoóri Sándor - Homlokod homályából

     Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomodban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
ahol velem szerettél volna járni-
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
S homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

Harcos Katalin - Vigasztaló...

Bánatommal hozzád szaladtam.
Kitártad felém a két karod,
magadhoz vontál gyengéd-szorosan,
súgva fülembe kedvest, biztatót.

Sós könnyeimet lecsókoltad.
Úgy figyeltél, mint aki megért...
remegő vállam átkaroltad,
s én oly hálás voltam mindezért.

Meghallgattad, hogy mi a bánatom.
Csendben átöleltél, figyelmesen.
Zokoghattam hatalmas válladon,
míg pusziltad könnyáztatta szemem.

Csak meghallgattál, és rám figyeltél...
Hagytad, hogy kisírjam jól magam.
Odaadón, gyöngéden szerettél,
s én elszenderültem rajtad boldogan

Szabolcsi Zsóka - Szelíden

Szelídíts meg,

vad vágyak kergetnek,
űznek naponta feléd
s oly esendő vagyok...
Szelídíts meg, hisz szelíden
szikrát lobbantva szeretnék szeretni
holdas éjeken át...
Szelídíts meg, kérlek,
hogy én is gyengéd magamhoz
szelídíthesselek -
álmaim szép szigetén...

Kun Magdolna - Akire érdemes várni

Gondolat leszek, hogy tudatomban megmaradjon,
Milyen jó érzés várni arra, akit nagyon szeretek.
Akinek mosolyától fűszálak nőnek magasabbra
És csendhullámmá szelídülnek a bőszült tengerek.

Kinek egyetlen szava többet ér, mint a világ kincse,
Mert a szív legmélyebb zugának pontjából ered,
Ahol az összegyűjtött álomképek emléktárházában,
Feloldást nyer minden egyes bűnben a jóságszeretet.

Simogató kezében a csiszolatlan kő opálosan csillan
S a tűzforró vulkán, szemének fényétől irányt változtat,
Mitől a jéghideg északi szél délirányban fordul,
És magával viszi a dúlt haraggal telítődő indulatokat.

Rá érdemes várni, éveket is, mik magányosan telnek,
Rá boldog érzés gondolni, mikor minden elveszett,
Mert ő az -az ember ki soha nem kér, csak ad és ad,
S ki mindig önzetlenül vallja, hogy élni érdemes...

Kun Magdolna - Érzés

Vágyálmot bont az éjt vadászó nap.
Színarany reményeket színtelenné tesz.
Csak a hold suttogja elsuhanó lépteivel,
holnap majd újra- újra enyém lesz.

Fazekas Gábor - Mi magam vagyok

Dallam vagyok semmi más,
nincs testem, csak lelkem
és hangulat,
és érzés, és érintés
vagyok csupán...
Nézek és látok,
és szeretem ezt a vad, kegyetlen
világot,
hisz bánat és bú, és öröm,
és könny,
és szerelem, és halál, mind egy,
mindegy, ha jön...

Éles Attila - Nélküled

Élek a szemhéjam mögött,
ahol szürkén szitál a köd,
nem nyílnak színes virágok,
a szemhéjam mögött.

A cementszín falak között,
az ég dörögve szétszakad,
szürke napvirágok hullnak,
a szemhéjam mögött.

Itt tócsákba gyűlik a könny,
sárrá olvasztja a földet,
most el kell búcsúznom tőled,
a szemhéjam mögött.

Hiszem, odakint nincs élet,
de itt bent egyedül félek,
fény öli a gondolatot,
a szemhéjam mögött.

Sárban a sárga virágok,
találtam ezt a világot,
egy sötét szobában fekszem,
a szemhéjam mögött

Válóczy Szilvia - Mint szerelemben

Mosolyban örvend a bársonyos éjszaka,
Gyengéd szívednek sok, áldott csillaga,
Apró lángokként úgy őrzik életed,
Lágy fényük átjárja nyugodt lényedet,
Mint szerelemben szerelmed...

Némán ülsz, kezedre kezed vetül,
A gondolat, s a béke magánnyá hevül,
Ahogyan kihunyni látszó lélekben a hit,
Reménnyé formált idejében féktelen sodrást szít,
Mint szerelemben szerelmed...

S mikor dunnádra hajtod fáradt tested,
Én álmosan ott lélegzem melletted,
Veled álmodom a meghitt éj álmait,
S Veled áhítom a csend legszebb vágyait...
Mint szerelemben szerelmed...

Garai Gábor - Töredékek a szerelemről

Ki megvígasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhitat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

Grigo Zoltán - Még kapaszkodom

Kapaszkodj belém, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
ahol a szív, mint a csont, reped,
és hullanak szép ezüst fejek,
ahogy véres csatákban, sorban,
hevernek a földön a porban,
mert beteg időt élünk ahol,
csalogány helyett varjú dalol,
itt az élet is másként válogat,
magának szüli a királyokat,
én az idő ráncos homlokán,
csak szállok apáim nyomdokán,
a fejemre már nem kell babér,
csendesen kering bennem a vér.
Egyszer tudom, a virág lehull,
szirmaival a szél messze fut,
de amíg terítőd hófehér,
nekem elég egy szelet kenyér,
ha szíved tiszta hegyi patak,
megbújok benne mint a halak.
Még kapaszkodom, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
mielőtt magához húz az álom,
átgázolok veled én a halálon.

Garai Gábor - Mint kisgyerek

   
Mint kisgyerek egy nagy pohár tejet,
Úgy iszom tápláló szerelmedet,
És szétterjedsz bennem, te hófehér:
Te leszel már ereimben a vér,
S te az eszmélet, te a kábulat,
Te a világot rendező tudat,
Míg lassan végleg átalakulok
És élni már csak általad tudok:
Járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
Szólni, ha te szólítasz nevemen,
Látni, ha két szemed el nem bocsát,
S kibírni ezt az örvénylő csodát
Csak úgy, ha sodrását te csitítod,
Te bizonyos cél, te tömény titok.

Kántor B. Péter: Tárd ki szíved!

    A legnagyobb csoda, mit kaphattál: élni!
    Titkos ösvényekre térni.
    Bátornak lenni, kicsit félni,
    Mosolyogni, néha sírni.
    Menni az úton, mit adott a Sors,
    Mely néha gyönyörű, néha torz.
    Élményözön, emlékek,
    Vágyak, tűnő remények,
    Tiszta szívek barátsága,
    Percnyi évek boldogsága.
    Szerelem és harc,
    Száz és ezer arc.
    Elhagyott az út, amin jársz,
    De menned kell,
    Mert így lehetsz csak
    EMBER!
    Menj csak tovább,
    Valahol rád várnak,
    Tárd ki hát szíved
    A végtelen határnak!

Baranyi Ferenc - Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el

Mándy Gábor - Szerelmes párbeszéd

A férfi:

Szerelem altat, szerelem ébreszt,
Azt kéri: fogadd el, azt kéri: élvezd.
Cirógat a kezem, és el nem fárad,
hadd legyek otthonod és erős várad!

A nő:

Múlik az idő, pereg a rokka,
de mi ketten nem halunk meg soha.
Olvadj belém, mikor minden fal ledől.
Bennem elbújhatsz a halál elől.

Ady Endre - A másik kettő

Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
Sápadt a lángunk.

Piros kertek közt futott az utunk,
Piros, bolond tűz lángolt szíveinkben,
Egymás szemébe nézni nem tudunk,
Itt sápadt minden.

Csókoljuk egymást biztatón, vadul,
Nappalba sír be minden csókos estünk,
Hiába minden, csók ha csókra hull,
Hideg a testünk.

S piros kertekből, úgy tetszik nekünk,
Közeleg egy leány és egy ifjú ember
S mi, ím, egyszerre forrón ölelünk,
Nagy szerelemmel.

Válóczy Szilvia - Szeress engem

Ülj most mellém…
Halld meg szívem halk szavát.
Érezd, ami kattog bennem,
S ébren táncol odaát.

Tekints reám…
Lásd meg lelkem legmélyét,
Ahogy szemem szemedben vonz
Álmot, s testek kedélyét.

Érintsd bőröm…
Vágyaink közt lépkedem.
Elsodor a legszebb érzés,
Szárnyal már a képzetem.

Két kezem fogd…
El ne ereszd soha már.
Szoríts engem akkor is, ha
Erős kételyed bezár.

Maradj velem…
Menekülni nem tudok.
Angyalok közt szárnycsapással
Messzire már nem jutok.

Szeress engem…
Szívem lángja féktelen.
Téged ölel szerelemben
Örök marad, s végtelen.

Szabó Magda: Sohasem

Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sósszagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.

Válóczy Szilvia - Mikor átöleltél…

Mikor átöleltél,
S én átöleltelek...
Saját világunk terében,
Az idő megállt szegletében
A meghittség
Testünk köré ívelte
Az örök perceket,
És szemünkben
Életnyi boldogság született,
A magánytól
Kezed kezembe vezetett,
S halkan suttogta a szív,
Mit akkor megengedett:
A remény mögött nyíló
Lángoló szerelmeket.

Balázs-Danó Tímea - Ki nem mondott szavak

A szerelem
napláva kitörés
holtbolygó tündöklés
sötétkék tejút-éj
mélybarna szenvedély
érintésben üzent vallomás
villámló, halk látomás
az úton kristályharmat
jégeső a tűzpataknak
gyötrelem-kötelék
vörös szappanbuborék
pezsgőfüst, bíborfény
dalba zárt titkos kéj
illatszél tavasszal
egy tekintet - szavakkal

A szerelem
a Te "igen"-ed, a Te "nem"-ed
a Te illatod, a Te kezed
a Te bőröd, a Te hajad
a Te hangod, a Te szavad
a Te arcod, a Te szemed
a Te csókod, a Te szíved

A szerelem az, ami bennem vagy.
Szerelem egy van csak. Egy.
De az mind... Te vagy!

Kovács Daniela - Áldom a sorsot

Köszönöm te Édes, Büszke, Drága,
hogy emlékeinket nem tiportad szét,
hanem mint magvat a barnuló barázda
óvod múltunk minden becses percét.

Köszönöm, hogy legigazabb voltam,
és legszentebb asszonyaid között,
s hogy magam ácsolta gyalázatomban
lehettem kevés, ám tiszta örömöd.

Köszönöm, hogy nem büntetsz utálva,
mert szépbe szőtt hited derékba törött.
Ha ringattalak álom-babonákba,
magam is hittem, a boldogság örök.

S végül áldom a sorsot, mert kegyes,
hisz ragyoghattam lét-eged felett,
s bár sokan mondták, hogy nem érdemes,
csökönyös önkénnyel szerethettelek.

Harcos Katalin - Úgy szeress...

Nézz rám, Kedves! Szemed csak rám nevessen!
Úgy nevess, hogy bánat-köntösöm levessem!
Úgy, mintha búmat örökre elvehetnéd...

Add a szád, kérlek! A csókjaidra vágyom.
Úgy csókolj, hogy lélegzetem is elálljon!
Úgy, mintha ezt soha többé nem tehetnéd...

Nyújtsd a kezed! Ölelj szorosan magadhoz!
Úgy ölelj, hogy felrepíts a csillagokhoz!
Úgy, mintha többé karodba nem vehetnél...

Érints meg! Perzselje bőrömet a kezed!
Úgy szeress most, ahogy szeretni csak lehet!
Úgy, mintha senki mást soha nem szeretnél...

Beke Sándor - Vallomás…

Vannak dolgok,
amiket nem mondhatok el.
Vannak dolgok,
amiket csak érzek.
Vannak dolgok,
amik szívembe szorultak,
mert félek
kimondani őket.
Mégis
erőt veszek magamon
és elmondom neked:
Te jelented számomra
a mindenséget.

Nagy Ilona - Elengedtelek

Elengedtelek...
mint fényt a csillagok,
s nem tudlak követni, mert erőm elhagyott.
Úgy engedtelek el...
mint csend a sóhajom,
könnyekbe fojtottan, tűzpiros hajnalon.
Elengedtelek...
mint ma a tegnapot,
tulipán a szirmát, mit porba hullatott.
Úgy engedetelek el...
mint levele a fát,
alája terítve szeretet paplanát.
Elengedtelek...
mint árnyék a Napot,
nehogy eltakarja, inkább utat hagyott.
Úgy engedtelek el...
mint csodás pillanat,
magamba zárva, mint ládikát a lakat.
Elengedtelek...
mint éjszakát a csend,
hogy elgurult gyöngyként csillogjon a rend.
Kérlek hát ne félj...!
van még ki Rád vigyáz,
hiszen csak én engedtelek el... senki más.

Ady Endre - Mert engem szeretsz

Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

Garai Gábor - Nincs már...

Nincs már bennem indulat ellened,
se érted, végre minden véget ért;
se jót, se rosszat többé nem teszek
a kedvedért.

Tömény füstköddé vált a szerelem,
bemocskolja nyoma az ablakot;
többé már tegnapod se kémlelem,
se holnapod.

Kezem selymes vadgesztenyét simít,
hogy feledje kétéltű kebledet;
se - hús - se - hal emléked émelyít,
rekeszizmom remeg.

Átkelek inkább ködlő hegyeken,
mint a te áttetsző titkaidon;
már nem varázslat borzong szívemen -
hideg iszony.

Garai Gábor - Ha csak emléked...

Ha csak emléked látogat meg,
nem ülhet le mellém az ágyra;
tükörképed az, s bár lobot vet,
meg nem ölel, nincs keze-lába.
Ha te magad jössz, nézlek egyre:
mért nem gyújtod ki volt varázsod?
végleg a sorsodhoz szögezve
fognék csak tőled újra lángot?
Közben a meghitt perc is elhagy,
s nem tudlak megragadni; hát csak
elmondom: az egyetlenem vagy,
s reménytelenül elbocsátlak.

Zimonyi Zita - Beteljesülés

Forgószél volt: ölelt a beteljesülés,
felkapott, vitt szerelmes örömösvényre,
röpített szivárvány szálú képzelődés:
lettem szájhoz szorított csurranó bögre,
szirmot nyitó, bibét nyújtó telt kikerics,
ágon himbálózó napfényfürtös háló,
folyóból felhőbe futó piros kavics,
s ölelt a beteljesülés: bezárt kagyló, -
rézsútos tengelyéből kimozdult a föld,
hócsillagként forró testedre olvadtam,
s lett a naplombot hullató lét örökzöld:
esőcsepp-arcommal szemedre csorogtam, -
kettőnk egébe dobott libidolabda:
előttem villódzó vérvörös karika.

Demeter Attila - Téged kereslek

Téged kereslek minden dalban,
lágyan hullámzó nagy sóhajban,
megváltást hozó napsütésben,
esőben, szivárványfényben.

Téged kereslek fűben, fában,
az édesanyák mosolyában
Téged — a gyilkos szenvedélyben,
titkos, kéjjel telt ölelésben.

Téged kereslek minden Mában,
izzó, fájdalmas ragyogásban,
minden árnyékban, minden kékben,
forrásban, hegyi tó vizében.

Téged kereslek minden lázban,
életben, szívdobbanásban,
szavakban, mondatban és képen,
Téged — a kora ébredésben,

Csendben vagy könyörtelen zajban —
Téged kereslek — önmagamban.

Juhász Gyula - Könyvek és könnyek

A könyvek boldog városában éltem,
Hol gót eszmék, görög romok,
Reneszánsz kupolák, rokokó csarnokok
Rejtettek el biztatva és kevélyen.

Nagy voltam én és törpe e világban,
Enyém volt minden korok vigasza,
A nagy világ, a kis haza,
Enyém volt asztalon és ágyban.

De egyszer útam innen kifelé vitt,
Az élet szele örökre elszédít,
Azóta véres és rózsás nyomon járok,

Enyémek az új arcok és új álmok,
Enyém a könny, láz, gond és szerelem
S könyvek igazát seholsem lelem!